Killing Stalking Könyv

2./1 fejezet

Mikor fordultam volna meg, már tompa fájdalmat éreztem a vállamnál, majd a földre rogytam könnyezve. Felnézve az előttem álló rideg tekintettől kirázott a hideg.
- Nem tudom, hogy ki a fene vagy te, de már 10 éve nem láttam egyetlen rokonomat se - mondta Sangwoo ilyesztően nyugodt hangon - Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy a testvérem vagy - ki ez az ember? Ő nem az a Sangwoo aki annó megmentett engem. Ő nem az, akit én ismerek! Próbáltam elkúszni előle, de hallottam nehéz lépteit mögöttem. Remegtem félelmemben, mert akit én ismertem az egy melegszívű ember volt és ő nem, az volt aki az előbb a szemembe nézett. Én őt nem ismerem. Mikor utol ért, csukjámat megragadva vonszolni kezdett az ellenkező irányba. Természetesen szabadulni akartam, így amint volt rá lehetőségem, belekönyököltem térdhajlatába. Ekkor a csukjámat elengedte, és az alkalmat megragadva futni keztem fel a meredek lépcsőn a fény felé. Szerencsétlenségemre ő is gyorsan reagált, és a kezében tartott baseball ütővel a bokámat vette célba. A lábamat kicsapva magam alól vissza estem a pince egyik sarkába. Majd közelíteni kezdett felém, kezében az ütővel, és két térdem a lábai közé véve állt meg előttem. Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogok halni és kapkodva a levegőt, néztem rá ilyedt tekintetemmel. Két kezével az ütőt fogva felemelte azt és már lendítette volna felém...
- Szerelmes lettem!! - fakadtam ki, és a gombóc a torkomban, a sírásom és a kapkodott levegő ezt nem segítette meg. Féltem, rettenetesen féltem, talán ezért volt. De nem akartam meghalni.  Pedig teljesen úgy éreztem, hogy meg fogok halni.
- Az egyetemen a 2011-es évfolyamból csoportásak voltunk! Es a hadseregben is találkoztunk! - kezdtem el egyből magyarázkodni mielőtt még folytatni akarja amit elkezdett. - Akkor, ott megmentettél a feljebb valóimtól! Sosem akartalak ezzel zargatni de... - talán csak a félelem beszélt belőlem mert egy normális helyzetbe nem mertem volna bevalanni senkinek az érzéseim. - Nagyon szeretlek!
Könnyes szememből, mintha úgy láttam volna, hogy megenyhült az arca. Leguggolt elém, az ütőt a vállána támasztva. Ekkor talán egy apró mosolyt láttam meg a szája szélén. Nem tudtam mi fog történni vagy mit fog velem tenni, és továbbra is féltem, de amikor láttam már enyhébb arckifejezését egy kicsit jobban lettem. Viszont ez mind nem tartott sokáig, ugyanis jobb kezét megemelve a fejem felé kezdett közelíteni. Szemeimet becsukva vártam, hogy mi fog történni, miközben elhullajtottam az utolsó könnycseppem. Ekkor a hajamban éreztem érdes, mégis puha kezét; megsimította a fejem. Ettől a mozdulattól szinte teljesen megnyugodtam és rá emeltem sötét, szürkés szemeimet. Az előbbi enyhe mosolya, most rendes, jól látható mosollyá változott. Majd felállt, és lenézett rám.
- Ez a pince túl kicsi kettőnknek. Mi lenne ha inkább felmennénk? - meglepőttem azon amit mondott, hirtelen még értelmetlenebbé vált minden. Hátat fordított nekem és elindult felfelé a lépcsőn. Még mindig remegett a testem, viszont már volt annyi bátorság bennem, hogy kövessem.
- Tényleg.... megbocsájtasz nekem? - tettem fel félve a kérdés.
- Igen, de.... - nem erre a reakcióra számítottam aztán már csak a vállaimon éreztem a kezét, mely vissza lökött a sötét pincébe. Majd az arcom nagyot reccsent a padlóhoz érve és minden elsötétült.