Az élet lehet jó -Life can be good [F1 fanfiction]

Epilógus

Minden kezdetnek megvan a maga szépsége a sok kétely, bizonytalanság ellenére. Az élet kiszámíthatatlan történéseinek útvesztőjében elindulni fájdalmas, viszont érezni, hogy jó úton jársz felülírja az első lépések kínzó nehézségeit. Az érzés, hogy közeledsz valami felé, valami számodra igazán jó felé rengeteg energiával képes feltölteni.
Most, amint utoljára átfutom a frissen nyomtatott dokumentumot teljesen átjár ez a fajta pozitív energiagombóc. Egészen idáig nem tudtam, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. De még mennyire, hogy létezik!
Az élet kusza fonala talán most felfelé indult el, színes csíkot húzva maga után. S lehet a fejlődés irányába vezető hosszú út alatt végre kitisztul az eddig délibábként ragyogó útvégi kép.
Egy apró mosoly ül ki az arcomra mialatt lazán felkapom a kezem ügyébe eső tollat. A te életed, a te utad! Indulj el!

Így hát kifújva eddig benntartott lélegzetem könnyed mozdulattal írom alá a tiszta szívből választott szakom felvételi nyilatkozatát.

Döntések. Épp úgy határoznak meg téged, mint te őket.

~fél évvel később, november 28~

Soha ne válasz ébresztőnek olyan számot, amit szeretsz mert nagy valószínűséggel rövid időn belül meg fogod utálni.

Jelenleg a Three Days Grace Painkiller című dallomosan könnyednek nem nevezhető dala szól valahol az ágy másik oldalán álló éjjeliszekrényen. Ó, hogy mennyire szerettem ezt a zenét évekkel ezelőtt!

Most viszont közelebb állok ahhoz, hogy gyűlöljem ráadásul a mellettem mocorgó srác sem lesz így sosem 3DG fan az biztos.

Teszek egy gyors kísérletet és egyből, még mindig álmosan pislogva fordulok a zaj felé hátha elérem a telefont anélkül, hogy felkelteném a tegnap jócskán kimerült Landot. A szimulátorban töltött hosszú órák rendesen kimerítik az embert.

Persze a szállodai szoba papírvékony falai szintén nagy motiváló erőt jelentenek abban, hogy minél hamarabb kiiktassam a zajforrást. S mivel tegnap az is kiderült telt ház van -az esti foglalásunk alatt már csak ez az egy kétszemélyes szoba volt szabad- nem szeretném felkelteni a közeli szobák békésen alvó vendégeit sem.

Ám minél jobban nyújtózkodom annál nyilvánvalóbbá válik, hogy ez nem fog menni. Igyekszem kikászálódni a paplan alól, bár ezt jó barátom útban lévő lába a kelleténél jobban megnehezíti. Hosszas másodpercekig szenvedek, míg végül rájövök, hogy teljesen mindegy mit csinálok úgysem fogom elérni a telefont.
Minden mindegy alapon pattanok ki Lando mellől, amint sikerül kiszabadítanom egyik lábam az összecsavarodott paplan alól.

-Te mi a fenét csinálsz? -kérdezi rekedt hangon, s közben ő is a lábán lehetetlenül összegabalyodott takarót próbálja igazgatni és a szekrényen csörgő telefon után nyúl, hogy lekapcsolja.

Neki hamarabb sikerül, mint nekem viszont szerencsétlenkedésem eredménye fájdalmas véget ér. Az ágy mellé esek és a krémszínű paplannak köszönhetően az éppen ébredező srác is lecsúszik a földre. Bár a szállodai ágy magasságát tekintve kínosan alacsony azért nem jó érzés a padlón fekvő barackvirág színű szőnyeg közeli vizsgálatával kezdeni a napot.

-Ki akartam kapcsolni azt a szart. -adom meg neki a választ mérgelődve. -Mondtam, hogy én akarok kívülről aludni.

-Ha tudtam volna, hogy nindzsásat fogsz játszani hajnalok hajnalán akkor egyből igent mondok rá. -dörzsölgeti meg fáradt szemeit.

-A takaró hibája volt! -védekezem azonnal. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a félhomály ellenére is látom az arcán bujkáló mosolyt. Meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam mire gondol. Kis béna!

Még mindig bosszúsan emelem égnek tekintetem. Mosolya széles vigyorrá alakul majd nevetésbe fordul, ami engem is arra késztet. Egyből megváltozik a hangulatom. Könnyed jókedv telepszik rám, ahogyan az utóbbi időben mindig mikor vele vagyok. Nyár óta ahányszor csak alkalom adódik rá összefutunk, de telefonon is többször beszéltünk már. Ez utóbbit azért sokkal egyszerűbb összehozni a versenyei és az én tanulmányaim mellett. Nem bánom mert közelről, s távolról egyaránt megértjük egymást. Őszintén szólva mostmár el sem tudnám képzelni az életem bolond feje nélkül még úgysem, hogy néha teljesen kikészít hülyeségeivel. Olyan mintha ezer éve ismerném és ezt az érzést, ha akarnám sem tudnám kizárni. De miért akarnám egyáltalán? Hiszen olyan jó minden.

Nevetésünk egyszerre halkul el. Kék íriszeivel az enyémeket tanulmányozza. Még mindig ott csillog bennük a derű, s még valami más amit az ablakon beszűrődő reggeli szűrt fény játékának tudok be. Kócos barna haja egyik tincse szinte a szemébe lóg. Annyira meg akarom igazítani! Már éppen mozdulna a kezem amikor megálljt parancsolok neki. Nem jó ötlet.

Mintha olvasna a gondolataimban Lando szintén megmozdul. Nem tudom eldönteni, hogy túl lassan vagy túl gyorsan teszi. Gyengéd tenyere az arcomra simul a következő pillanatban pedig ajkait az enyémekre nyomja. Pulzusom valahol az egekben jár, automatikusan reagálok érintésére.

Szerencsére racionális énem, ha későn is, de felszínre jut és szívem hangos ellenzését figyelmen kívül hagyva vezet vissza a valóságba.

Fájdalmas sebességgel húzódom el majd ülök fel ajkaimat rágcsálva.

-Sky, sajnálom...-szabadkozik s kezét egy pillanatra szemeire szorítja. Az ágy szélének támasztja hátát közben pedig a szavakat keresi. -Én...-megrázza fejét, majd beledúr keszekusza tincsei közé. -Nem tudom mit gondoltam.

-Mi lenne, ha nem beszélnénk róla? -vonok vállat, mint akit nem érdekel. Skyla te nem vagy normális!

-Mintha mi sem történt volna?

-Mintha mi sem történt volna. -bólintok, s mosolyt erőltetve az arcomra odanyújtom felé kisujjam ígéret gyanánt. Ő is így tesz én pedig eközben próbálom rendbe szedni gondolataimat.

Semmi sem történt. Minden marad ugyanolyan. Ez az apróság nem befolyásol semmit.

Mantrázom és egy idő után elhiszem, hogy ez így működhet.

VÉGE

„Keep learning about yourself, keep improving and be proud of who you are."
~Lewis Hamilton