Felébredés

1.

Kendria magához vette íját és hátára vette a tegezt, melyben saját kézzel készített nyílvesszői lapultak. Nevelője utána rohant és egy sálat tekert a nyakába.

– Nehogy megfázz nekem! – szidta meg az idős, ráncokkal tarkított arcú nő. Sajátjaként tekintett a gyermekre, ki szinte már felnőtt nő volt.

– Anyám, már tavaszodik. Mégis, hogy fáznék meg? – sopánkodott a fiatal, nevelője lelkében pedig melegség futott végig. Anyám. Egy apró szó, mely mindig is boldogsággal töltötte el. Marion szíve minden egyes pillanatban, boldogan lódúlt, amikor a gyermek anyjaként szólította. Bár, Kendria tudta, hogy a nő, akit anyjának szólít nem az édesanyja, mégsem érdekelte. Anyja helyett anyja volt, és neki csak ez számított.

A lány, nem várt válaszra. Búcsúzóul csókot nyomott anyja orcájára és futásnak eredt. Az idős nő hirtelen a fejéhez kapott és a lány után kiáltott.

– Siess haza, hiszen még meg kell ünnepelnünk a 17. születésnapodat! – Kendria hátra fordulva integetett, ezzel jelezte, hogy értette, amit Marion mondott.

Végig száguldozott a homokos, keskeny utcákon. Az emberek már messziről tudták, hogy a vadász az. Méghozzá a falu, sőt talán az ország legjobbja. A nap sugarai melengették pirospozsgás arcát. A körülötte lévő emberek, elmosódtak miközben gyorsított a tempón. Minden nap ezt tette. Olyan gyorsan és addig futott, amíg nem érezte a fájdalmat a lábában. Remek formában volt, és senki sem volt Erinben, aki bele mert volna kötni. A faluban mindenki tiszteli őt, hiszen bőven kiérdemelte azt. Rengetegszer állt ki az ott lakók mellett, amikor a király parancsnoka és annak beosztottjai zargatták őket. A büntetését mindig megkapta, de sosem hajtott fejet. Erin mellett húzódik a Kietlen erdő azon túl pedig az árulóknak és a hadi fogjoknak fenntartott börtön. Oda látogat el minden évben a parancsnok, és vágtat keresztül a kicsinyke falun.

Kendria tovább futott a célja felé, pontosabban a Kietlen erődhöz. Ott vadászott mindig is, egészen pontosan tíz éves kora óta. Régen, félelmetes egy erdő volt. Ocsmány lények éltek ott, melyek egyben veszélyesek is voltak. Ma már csak attól kell tartania az embernek, ha egy állat rátámad, vagy eltéved, amely nem is olyan nehéz feladat. A fiatal lány nem félt az erdőtől. Egyenesen hívogatta. A falubéli kovács mutatta meg neki, hogyan használja az íjat, éppenhogy csak, értett hozzá. Heteken át nyaggatta az öreget, mire az belement és megtanította azokra, amiket ő is tudott. Az alapokra. Ez éppen elég volt a fiatal lánynak. Rengeteget gyakorolt odahaza a kunyhójuk mögött. Hamar beletanult a használatába. Érezte, hogy mikor vegyen levegőt, hogyan tartsa az íjat, mennyire számít a szél iránya és erőssége, és hogy hogyan irányíthatja a nyílvesszőt.

Lassan elért a hatalmas erdő széléhez, ezért lassított a tempón. Hatalmas kék szemével ámulva figyelte a magasabbnál magasabb fákat. Sokakat félelemmel tölt el az erdő látványa, akár még a gondolata is, de ő nem félt. Otthon érezte magát benne. A csend nyugtatóan hatott rá, lecsillapította a gondolatait. Akkor érezte magát igazán szabadnak, amikor a hatalmas fák között lépdelhetett. Imádta a lomkoronák közt beszűrődő a fényt, a levelek susogását, a talpa alatt húzódó zöldest. Ismerte az egészet: az elágazásokat, a fákat, az ott elő állatokat. Mindent. Felmászott egy igencsak méretes szikla tetejére, onnan figyelte a mozgásokat. Légzése lelassult, kihúzott egy nyílvesszőt a tegezből. A nagyobb állatokat sosem bántotta, inkább a nyulakat, fácánokat célozta meg. Könnyebb is volt hazacipelni, és általában másnapra nem is maradt belőle. Ha haza állítana, akár egy szarvassal, a húsa hamar megromlana. Micsoda pocséklás lenne! Persze, sok embernek fizet hússal Erinben, mégsem látta értelmét a nagyobb állatok elejtésének. Nem figyelt semmi másra, csak az erdő csendjét megzavaró hangokra, állatokra. Mozgást látott az egyik bokor tövénél, figyelme arra a pontra összpontosult. Haloványan bár, de egy szürke lábat pillantott meg. Nem hezitált. Megfeszítette íja húrját, majd mikor kifújta a bent tartott levegőt elengedte azt. A nyílvessző keresztülszelte a levegőt és célt talált. A nyúl nem mozdult többet. Odasétált az elejtett zsákmányhoz és felvette a földről. Tökéletes találat volt, az állat szemébe szúródott a nyílvessző. Lábánál fogva vitte az állatot az egyik fához, ahova mindig is rakta az elejtett állatokat, míg a többire vadászott. A zsákmány rövid időn belül egy fácánnal, és még egy nyúllal gyarapodott. Mélyebben taposta már a pázsitot a fák között, amikor meghallotta a madarak vészjósló károgását a levegőbe harsanni.