Túl gyorsan

-Negydik rész-

"Kedves Naplóm!

Azt hiszem így kell kezdeni. Soha nem gondoltam, hogy bármit is le kéne írnom. Sokat olvastam, hogy néhány embernek segít, ha kiírják magukból a traumákat, nem hittem, hogy ilyen vagyok és nem is! Most sem rossz dolgot akarok feljegyezni, azt sem tudom hogy kezdjem. Fura, hogy úgy írok mintha egy barátnőmmel beszélnék. Soha nem volt. Mármint ilyen barátnő szerűségem. Nem szeretek ismerkedni, megnyílni és igazából az emberek sem akarnak velem barátkozni. Én vagyok az ügyeletes 'furcsa lány'. Nincsenek rossz szokásaim és nem ragyás az arcom, nem túrom az orrom nyilvánosan, mint Mark a csoporttársam. Mégis enyém ez poszt és nem tudom miért. Megszoktam, hogy így van, ezért volt fura Pietro. Ő nem, úgy nézett rám ahogy az emberek, a családom néz. Őt érdekeltem. Itt a helye annak, hogy leírjam hogy néz ki, rá emlékezni akarok!

Magas, szőke, nem is fehér haja van. Gyönyörű, jégkék szemei. Kedves a mosolya, nagyon aranyos, ha zavarban van. Van benne valami távoli, valami rejtélyes.

Állt az út szélén, a semmiből lett oda, és én megálltam. Ha egy izomagyú, barna hajú, szexi fiú állt volna ott stoppolva, nem állok meg. Vonzott benne valami, ez hülyén hangzik. Egy kis hang azt suttogta, álljak meg. Nem bántam meg. Olyan abszurd volt a helyzet, hisz meg volt a nagy lehetőségem, sőt, az egyetlen lehetőségem. Aztán beszállt mellém és mintha elfelejtettem volna miért indultam el, mintha Ő lett volna a célom.

Aztán az eső. Úgy nézett ki mint egy gyerek, aki először lát havat. Élvezte, nosztalgikusan merengett. Úgy hatott mintha hosszú ideje nem lett volna kint. Mert nem csak az esőre csodálkozott rá, hanem minden másra is. A kocsira, a tájra, rám.

Tekintete végig gyötrődő volt, mintha fájna neki, hogy beült mellém. De nem zavart, én is így éreztem.

Majd megálltunk, csepergett az eső, de a táj és a pillanat tökéletes volt. Álltunk és bámultunk a messzeségbe. Aztán elmondta mi elől menekül. Olyan mint én. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy rám nézett, akkor elfelejtettem apám agresszív tekintetét és azt is, amikor anyám semmitmondóan bámul. Csak az a kék szempár létezik mától a tudatomban, azokkal a gyönyörű arany pettyekkel. Még most sem tudom meddig álltunk ott csak egymást vizslatva.

Amikor hozzám ért.

Szóval, hogy...

Nem tudom, hogy írjam le.

Mintha soha nem érintett volna még meg senki. Ami igaz is, eddig még nem volt egyetlen ember sem aki ennyi gyengédséggel érintett volna meg. Örlődött, küzdött magában, láttam, éreztem. Végül felcsillant a szeme amikor öntudatlanul szét nyíltak az ajkaim.

Senki nem csókolt meg még így.

Lágy volt, mégis vággyal telt. Gyors és mégis gyönyörűen vontatott. Mintha az ajkainkat egymásnak teremtették volna, nem tudom ez honnan jött, de olyan tökéletes volt. Minél közelebb és közelebb akartam lenni hozzá és tudom ő is hozzám.

Aztán... Eltűnt.

Éreztem, hogy még végigsimít a hajamon, de amikor kinyitottam a szemem...

Szóval már nem volt ott. Nem tudom ez hogy lehetséges.

Annyira tökéletes volt...Annyira...

Mi van ha nem is létezik? Ha egy lidérces álom miatt nem voltam képes itt hagyni az életem? Mi lenne ha miatta akarnék élni?

Itt. Most. Vele."

Jenna zokogott mire befejezte az írást. Feltört benne egy gát, aminek a létezéséről eddig nem is tudott. Talán az írás, talán Pietro emléke. Rádöbbent, hogy mennyire magányos. Lehetséges ez? Hogy két idegen ennyi idő alatt egymásra találjon? Magam sem tudom...Sosem láttam még ilyet!