Van még benned fény

XXIX. Az ápoló

Már egy pár nap eltelt a mūtét óta. A csuklóm még mindig fáj, de a mellkasomba eddig felgyülemlett fájdalom kezd csillapodni. Dr. Watch azt mondta, hogy pár nap múlva hazamehetek. Erre az ápolóm (mint kiderült Isamunak hívják) rendesen felpofozta, mondván, hogy a szervezetem még nem készült fel rá.
- Ezt, hogy érted? - dörzsölte az arcát Dr. Watch. Nyilván előttem veszekedtek, hát hol máshol?
- Lehet, hogy a mellkasa jól van, de, ha a csuklóját nem kezeljük rendszeresen, abból nagy baj lehet, a fiúra nézve!
- Miféle baj?
- Te vagy az orvos! Neked kéne a legjobban tudnod, hogy a repedés közvetlen közelében lévő, már sértett ér, mekkora bajt okozhat! Főleg egy ilyen fiatal gyereknél!
- De mindenki azt akarja, hogy hazamenjen. Csak te nem. Haza kell mennie! - jelentette ki az orvos határozottan.
- Baszódj meg, te paraszt! - kiáltotta el magát Isamu és kilökte az ajtón az előtte álló férfit.
- Minden rendben? - kérdeztem, mikor becsukta az ajtót.
- Lehetek őszinte? - bólintottam.
- Nem engedhetünk haza! Ha a csontodon lévő repedésbe vér kerül, nem forr össze rendesen és annak amputáció is lehet a vége! Azt meg nem engedhetem! Ha törik, ha szakad, de maradsz a seggeden! - mosolyodott el játékosan.
- Hát... Begipszelt kézzel otthon sem tudnék mást csinálni. - mosolyodtam el halványan.
- Ez igaz. - kuncogta el magát.
- Isamu Midoryiát várjuk az irodában! - csendült fel egy hangszóró, recsegő hangon. Mi? Midoryia? Nem! Ez lehetetlen! Neked nincs testvéred! Egyke vagy, voltál és maradsz is!
- Gomen, Eraster Head! - Isamu hangja zökkentett ki a gondolataimból.
- Midoryia. - sétált az ágyamhoz Aizawa.
- Jó napot.
- Szóval az ápoló a testvéred. - nézett a lány után a csukott ajtón keresztül.
- Nekem nincs testvérem! Ez valami félreértés!
- Beszéltem vele, a nagyszüleivel és a főnökével, Dr. Watch-al is. Úgy tūnik van egy 23 éves nővéred. - sokkoltan hallgattam a fekete hajú férfit.
- Jó! Tegyük fel, hogy ez igaz. De akkor miért nem tudtam erről?
- Erről vele kell beszélned.
- Ez tuti valami prank! Milyen nap van ma? - kaptam a naptárra a tekintetem.
- Aranyos, ahogy próbálod magad meggyőzni, hogy ez csak egy átverés. - dugta be a fejét Isamu.
- A...Akkor... De... Hogy? Vagy... Nem értem... - dadogtam össze-vissza.
- Elmagyarázom. - ült le az ágyam szélére.
- Ne kímélj! - elmosolyodott.
- Valamikor 2-3 éves korodig megyünk vissza az időben. Kint voltunk a nappaliban. Én négykézláb voltam a földön, te meg a hátamon ültél és lovacskáztunk. Nagyon élvezted. Anya a kanapén ülve A Fehér Rózsát olvasta. - hihetetlen mennyire pontosan emlékszik a részletekre. - Amikor csöngettek. Anya felállt és kinyitotta az ajtót. Egy tengerkék hajú nő állt az ajtóban. Szeméből sugárzott a rosszindulat. Azt mondta, hogy fiatal lányokat szed össze egy nagy csoportba, hogy megtanulják az élet nehézségeit kezelni. Anya sápadtan hallgatta a nőtt. Amikor tiltakozni kezdett, az idegen egy pisztolyt fogott anya fejéhez. Én bementem veled anya szobájába és elbújtattalak. Aztán kimentem az ajtó elé, ahol még mindig az a nő állt. Azt mondtam, ha békén hagy titeket és soha többet nem jön a házunkhoz, akkor hajlandó vagyok vele menni. Anya elkezdett sírni és folyamatosan azt hajtogatta, hogy ne menjek el. "A ti épségeteknél semmi nem fontosabb!" Miután ezt kimondtam, a nő megragadta a kezem és egy "További szép napot!" kívánsággal elmentünk. Katsuminak hívták a hölgyet. A város keleti határán van egy puszta, ahol van egy hatalmas ház. 5 emeletes és mindegyik emeleten 7 szoba van, kivéve a földszinten, ami egy konyhából, egy nappaliból és egy étkezőből állt. A két felső szint összes szobája edzőterem volt. Tanultunk harcmūvészetet, késsel történő önvédelmet és támadást, valamint, hogy a különmböző sebeket, zúzódásokat, vágásokat, belső sérüléseket, hogyan kell úgy kezelni, hogy ne legyen maradandó károsodás és a nyoma se legyen látványos, ha külső sérülésről van szó. 5 éve halt meg ez a nő és rám ruházta a Katsumi nevet. Aztán idejöttem, mint ápolónő. A franc se gondolta volna, hogy egyszer itt futunk össze. De én nagyon örülök neki! - amikor meglátta a lesokkolt arckifejezésem, elnevette magát. - Megértem, ha ez így sok volt egyszerre. Nekem is az lenne. Felteszek neked egy kérdést, de nem kell rá azonnal válaszolnod. - bólintottam, hogy mondhatja. - Mit szeretnél? Hogy az ittléted alatt öcsémként vagy egy normális betegként kezelnélek? - elgondolkodtatott a kérdés. Vajon mivel másabb, ha öccseként kezel és ápol?
- Szeretném, ha úgy tekintenél rám, mint öcsédre. - néztem mélyen a szemébe. Hatalmas mosoly ült ki az arcára. Aztán el is komolyodott és ez egy kicsit megilyesztett.
- És te? - először nem tudtam mire gondol, de aztán leesett.
- Én... Én... Nem tudom... - nyögtem ki végül.
- Semmi baj! Megértem. - elmosolyodott és ez megnyugtatott. - Mennem kell. Infúziót kell cserélnem egy betegném. - nézett az órájára és elment.
- Érdekfeszítő lány. - szólalt meg Aizawa.
- Mire céloz? - fordultam felé felvont szemöldökkel.
- Neki is megvan a maga kis múltja, bár nem árult el túl sokat. És nagyon korán nagyon sok áldozatot kellett hoznia. Bizonyos értelemben hasonlít rád. - elgondolkodtam a hallottakon. Egy vadidegen lány, akiről kiderül, hogy a nővérem és még a múltunk is hasonló, habár semmi közünk egymáshoz? Felettébb érdekes. És persze nagyon bizarr. Számomra legalábbis.
- Utána kéne nézni a lánynak. Gondolom maga sem tud többet róla, mint én. - mondtam végül, hosszas gondolkodás után.
- Ebben igazad van. De nem kéne nyomoznunk utánna. - húzta el a száját.
- Ne már, Sensei! Maga hős! Megtehet ilyeneket és ráadásul büntetlenül! Kéreeeeeeeeem! - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Ch... Jó, legyen! De ennek nagyon nem lesz jó vége...
- Ne aggódjon. Profi vagyok a nyomok eltüntetésében. Ha baj is lenne belőle, nyugodtan bízza rám. - néztem rá komoly tekintettel.
- Ha te mondod. - egyezett bele véglegesen és már el is ment. Egész kíváncsi lettem, Isamut illetőleg. Kicsit  viszont aggódom is, hátha nem az, akinek kiadja magát...