Végtelen szerelem - Sötétség [SZÜNETELTETVE]

Backstory 1/2

13 éves voltam. Csütörtöki délelőtt volt. Hegedültem. Valamit Bach-tól játszottam. (Apám - aki 2 az 1-ben zenetanár is - művészi jövőt szeretett volna nekem, hát tessék! Itt van a tökéletes fiú: zongorázik, hegedül, oboázik, magántanuló és a szülei tanítják a maguk módján.) Letettem a vonót, mire apám elém lépett és kezdte a mára már rutinná vált "szekálásomat":

-Könyök feljebb, gallért igazít! Hogy leszel sikeres előadó, hogyha még kinézni se tudsz jól? Ráadásul ez a performansz szörnyű volt. Hányszor is gyakoroltuk? - tette fel magának a kérdést.

-Pontosan 19-szer ezen a héten, apám - válaszoltam neki, de az arckifejezéséből ítélve nem kellett volna.

-19-szer? 19-SZER?!?! ÉS MÉG MINDIG NEM MEGY! - ordította torka szakadtából. -Az időm pénz, Sebastian és nem szeretném pazarolni. Kéz! - parancsolt és már húztam is le az ingem ujját, mely alatti bőrréteget már egész régóta sokféle szín borított, főleg a vörös.

A vonalzó csattant. Au!

Megint. Au!

És megint... És megint..... És... még jó párszor addig, amíg egy vércsepp le nem hullott a lábam elé. Tűrtem. Még soha sem volt ilyen durva. Mindig csak kisebb vágásokat, foltokat hagyott a karomon. Rendesen féltem.
Mire kizökkentem gondolataim világából, apám már az asztalnál kortyolt valamit. A szagából ítélve alkoholt is tartalmaz. Pfúj! Hogy én mennyire utálom már a szagát is.

-Fürödj le! Mire kész leszel az asztal meg lesz terítve ebédre. Pontban délben. Felfogtad? - parancsolt szülőm.

-Igen. Azonnal indulok. A késés meg sem fordult a fejemben - válaszoltam. - Köszönöm az órát - azzal kiléptem az ajtón és komótosan besétáltam egyenesen a szobámba.
Kikészítettem egy tiszta öltözéket, majd a törölközőt a vállamra csapva elindultam a fürdőbe. - Essünk túl rajta! - biztattam magam, mert már nagyon jól ismertem az égetően bizsergető fájdalmat, amit a meleg víz fog okozni karomnak.
Megengedtem a vizet és aláálltam testemmel. Mindig a kényes helyet hagyom utoljára, hogy fel tudjak készülni a számon - esetlegesen - kibukó sikításra vagy hangos zokogásra. Átmostam magam, de még egy darabig folyattam magamra a lassan már égetően forrónak tűnő folyadékot, ami minden perccel egyre jobban a vállamra nehezedett.
-Rendben. Csináljuk! - sóhajtottam egyet, majd a folyásban lévő víz alá tartottam jobb alkarom. Elfolytott fájdalmas sikoly csúszott ki fogaim között. Erősnek kell lennem! 7 éves korom óta csakis arra edzem magam, nehogy elsírjam magam apám vagy a család szeme láttára. Nem akarok lenni az önsajnáltató depresszív idióta, de fájt. 6 éve kell eltűrnöm a hibáim következményeit, ami rosszabb, mint amit a tanáraimtól kaptam a suliban. Tényleg! 5 éve magántanuló vagyok! Milyen tanárok? Milyen iskola? Egyedül vagyok a 4 fallal meg azzal a kibaszottul hosszú és könyörtelen vonalzóval, ami megkeseríti mindennapjaimat.
A karom lüktet. A rászáradt vér kezd eltűnni, ami jó jel... Egy nagy csíkot hagy a helyén. Ezt be kell kötni. Édes Istenem! Nem lehetne egy normális családom?!
Gyorsan kipattantam a kabinból, megtöröltem magam és indultam vissza a szobámba. Átöltözés után ránéztem az órára. 11:39-et mutatott, tehát még van időm. Elővettem a szekrény alatt lévő rekeszből a naplómat és elkezdtem jegyzetelni, ami eddig történt velem a mai nap folyamán. A végére elsírtam magam. Keservesen, megtörve ültem az ágy szélén. Szidtam az apámat és az életemet. Az órára néztem. 11:58. BASZKI! Ki fognak nyírni!
A lépcsőn leérve - még mindig vörös szemekkel - leültem anyámmal szemben. Nem volt elégedett a látvánnyal, de ezt abban a helyzetben pont leszartam. Fene fogja igazgatni a kinézetét az élete helyett! Én legalább megpróbáltam.

-Éppen időben Sebastian - dörmögött egyet inkább magának mintsem nekem. - De mégis mire véljem ezt megjelenési módot? Szerintem apáddal nem erre neveltünk! - oktatott, miközben levette az asztalon pihenő kondér fedelét.