Végtelen szerelem - Sötétség [SZÜNETELTETVE]

Hazugságok

Axel

Én megfolytom! Kicsit túl filmszerű volt, ahogy a legutolsó pillanatban nyitott ránk Mer. Wow- ez még furán is hangzik. Olyan, mintha egy Wattpad-sztori részesei lennénk. Ez meg abszurd...
Hagyjuk is!

Végülis a lány addig nem akarta hallani Seb sztoriját, amíg nem ettünk, szóval a konyhába vezetett minket és elfogyasztottuk az aznapi főztöt. Kétségtelenül isteni volt. Ennek ellenére csak fél adagot tudtam megenni a levesből, másodikat nem is ettem. Viszont barátomnak nagyon is ízlett és ennek örültem.

Ebéd után visszamentünk a szobámba és mikor Seb úgy érezte menni fog, sztoriba kezdett. Elmesélt mindent az elejétől a végéig. A hangszerektől a középsuliig. Eltartott egy kis ideig, de a végére összeállt a kép. Nem akartam kinyírni a szüleit, csak egy kicsit. Meggyőzött arról, hogy nem érné meg, de én igenis jobban éreztem volna magam tőle. Szerintem minimum 2 kiló zsebkendőt elhasználtunk ezidő alatt. Seb az emlékek hatása alatt volt, Mer pedig szimplán meghatódhatott vagy nem is tudom. Talán túldramatizálta. Nem nagyon érdekelt. (Én vagyok a legjobb barát a világon.)
Ahogy mindenki lenyugodott és ők ketten már csak szipogtak, Mer közelebb húzta Sebet egy ölelésre. Így ültünk egymás mellett körülbelül 10 percig, mikor valami csörögni kezdett. A lány megtörölte szemét, majd felállt.
- Bocsánat. Anita az. Gondolom a kocsija... mindegy - szólt, azzal kisétált az ajtón és felvette.
- Minden okés? - kérdeztem a fiút és a kezemet az övére csúsztattam.
- Hát... Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre elmondtam neked - mosolyodott el. Meglepett, hogy nem húzta arrébb a kezét. Alig kaptam észbe, de kettőnk kezei már összekulcsolva hevertek az ágyon. Csodálatos érzés volt. Vigyorogtunk és néztük egymást. Szinte elvesztem abban a gyönyörű szürke szempárban.
Az ajtó csukódott. Mercer kiment - gondolom - Anitához. Ketten maradtunk.

- Arra gondoltam - kezdtem -, hogy holnap, ha vége a sulidnak, elmennék érted kocsival és beülhetnénk abba az új kávézóba. Mit szólsz hozzá?
- Most viccelsz? Szuper ötlet! Már alig várom - lelkesedett.
- Mikor is végzel?
- Olyan 2 körül, de 7-re vissza kell mennem. Tudod... zenekari próba.
- És annak mikor van vége?
- Attól függ hogy teljesítünk. Alapból 9-kor vége kéne hogy legyen, de ha folyton meg kell állnunk, mert valaki szarul játszik, akkor fél 11-ig ott rohadunk. Na azok kegyetlen napok.
- Reméljük holnap jól megy majd minden.
- Reméljük.

Végül úgy döntöttünk, hogy kocsizás helyett sétálunk egyet. Estére hazakísértem Sebet, így találkoztam apuval is. Az egész jövő hetet otthon tölti, így én is hazamegyek. Még jó, hogy Mer emlékeztetett a pakolásra.
- Hát, akkor jóéjt! - kezdte a búcsúzást.
- Neked is. És köszönöm, hogy tisztáztunk mindent. Ez sokat jelent nekem.
- Így a legjobb. Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem beszéltem erről. Pedig kellett volna. Tudom. Ha elmondtam volna hamarabb-
- Seb, nyugi! Nincs semmi baj. Megértem. Nem haragszok, sőt! Büszke vagyok rád. Te vagy a legjobb barát az egész világon. Köszönöm.
- Én is köszönök mindent.
- Hát... Akkor holnap találkozunk. Szia! - Mielőtt végleg elköszönhetett volna, közelebb léptem hozzá és meglepetésére arcon pusziltam. Ezután megszólalni sem tudott. Végignézte, ahogy átsétálok a kapun, át az úton, majd elindulok balra, vissza Mer lakásához. Egész úton azt az arckifejezést láttam a szemeim előtt. Olyan vicces volt. És olyan aranyos.

Sebastian

Oké- Mi? Hogy? Mivan?
Ez nekem nagyon hirtelen volt. Nem tudom hogy kéne éreznem. Össze vagyok zavarodva. Ő mégiscsak a haverom. Nem táplálok iránta, csupán baráti érzéseket. Vagy tévednék? Én már semmit sem értek. A Föld lapos, Isten él, én meg szerelmes vagyok. Abszurdum.

Axel

Visszasétáltam a panelhez, felkaptam a sporttáskáimat, majd egy gyors búcsúzkodás után Mertől beestem a kocsiba és nyomtam a gázt egészen a Lightow rezidenciáig. Ott felvettem aput és hazáig meg sem álltunk. Drága apám végig mesélt a másfél órás autóút alatt. Mrs. Lightow ilyen drámát csapott reggelinél múlthét kedden, Sebnek milyen volt a legutóbbi előadása, stb. Olyan érdekes volt hallgatni, ahogyan leírta a jelenbéli családot. Régen hideg, kőszívű emberek voltak és egy ragyogó függöny mögött éltek, viszont úgy néz ki, hogy mostanára ez a függöny beépült a mindennapjaikba és ő maguk lettek az. Már nem bújnak el mögé. Azzá váltak. A fény mostmár nem csak illúzió, belőlük árad. Hallás alapján ez a legmegfelelőbb leírás, amit most következtetni tudok. Megnyugvással tölt el, hogy drága barátomat végre jó környezet öleli körül. Úgy látszik nem kell féltenem.

Robert

Bárcsak így lenne...
Heather alig van otthon. Mateo túlstresszeli Sebastiant. Folyton csak a versenyek, meg a zenekar. A fiú gyógyszerei egyre drágábbak és a szülei már nem hajlandóak fizetni a terapeutát. Nem tudom mennyit mondott el a fiamnak, de nem hiszem, hogy beszélt azokról a dolgokról, amik mostanában történnek. Én is csak akkor szerzek tudomást ezekről, ha Sebastian úgy érzi, hogy megbeszélné velem. Ezért is nem értem, miért fizet mégis többet a táncórákért. A zenekar sem tart olyan sokáig. Az iskola kollégiumában önkénteskedik este 10-ig, hogy hozzátegyen valamicskét az ösztöndíjához, ami ígyis elég alacsony. Attól félek ennek nem lesz jó vége. Mi van, ha rosszul lesz? Vagy történik valami, amíg nem vagyok ott? Vele akartam maradni, de ragaszkodott hozzá, hogy vegyek ki egy hét szabadságot, éreztessem Freddel, hogy minden a legnagyobb rendben. A lelkemre kötötte, egy szót se szóljak neki a családja dolgairól. Azt mondta majd ő beszél vele. De mikor jön el az a 'majd'?
Sebastiant kiskora óta ismerem és fiamként szeretem. Azt is jól tudom, hogy vérbeli fiam szerelemmel szereti. Épp ezért féltem annyira. Valószínűleg sikerült bebeszélnem Frednek, hogy ők a tökéletes mintacsalád, aminek valamennyire örülök is. De ugyanakkor bűntudatom van, amiért ekkorát hazudtam a fiamnak.
- A francba már! - kiáltott jó hangosan amint leálltunk a ház elé. - Ennek is most kell koppra kifogynia! Én hülye meg ignoráltam a jelzéseket. Holnap aztán tolhatom a benzinkútig.
- Mérgelődj még amennyit csak akarsz, de én húzok tusolni és aludni. Hosszú volt ez a nap. Holnap délig alszok.
Azzal berohantam a házba, az ágyamra dobva cuccaimat indultam a fürdőbe.
Egy órával később már mindketten készen voltunk. Szép álmokat kívántunk egymásnak, majd elvonultunk saját szobáinkba. Megvártam, ahogy fiam végigrohan a nyikorgó lépcsőn, fel a padlásra és egy gyors lámpaoltás után elnyomott az álom. Viszont az az álom korántsem volt olyan édes, mint képzeltem, hogy lesz. Olyan volt, mint egy látomás. Heather sír. Mateo ordibál. Kint vannak az utcán és a házat nézik. A házuk lángokba borulva áll. Segítség nem érkezik. Mégis a legrosszabb az egészben, hogy Sebastian sehol sincs. Nem találja senki.
Bennragadt az égő házban.

Mateo

Megköszönte a vacsorát és szobájába vonult. Mindig ezt csinálja. Sosem beszélgetünk. Semmi sem változik. Viszont most nagyon siet. Nem sétál, fut a szobájáig, becsapja, majd bezárja az ajtót. Vagy pánikroham, vagy sírógörcs. Kezd elegem lenni a nyűgeiből. Miért nem lehet normális a fiam? Hallom, ahogy csörög a gyógyszeres doboz. Minden csöndes, Heather nem beszél. Ma sincs itthon. Pár perc múlva hallom, ahogy a doboz nagyot csörren, majd valami koppan. Lehet meg kéne néznem jól van-e. Ilyet nem szokott csinálni.
- Sebastian! Minden rendben?
Az ajtóhoz sétáltam. Bekopogtam, majd vártam. Semmi válasz.
- Sebastian! Az apád vagyok. Nyiss ajtót, de rögtön!
Még mindig semmi. Vegyes érzés töltött el. Pánikszerű méreg. Miért nem hallgat rám? Az apja vagyok. De lehet, hogy baja esett. Mit tegyek?