Végtelen szerelem - Sötétség [SZÜNETELTETVE]

Tánc

Axel

Vasárnap van. Semmihez sincs kedvem. De még ilyenkor is van tánc, szóval mennem kell. 9-kor kezdődik az edzés és most 7 óra van. Egy óra, mire össze szedem magam, utána felhívom Nyálast. És az agyam már leolvadt ennyi matekozástól. Na mindegy.
Kigurultam az ágyból és elcammogtam a fürdőig, mindezt olyan csendben, hogy a filmes nindzsák is megirigyelhetnék. Lefürödtem, fogat mostam, beállítottam a hajam és felöltöztem nyárias szerelésbe. Kiléptem a helyiségből és gyors' átslisszoltam a konyhán keresztül a szobámba. Ott összeszedtem a táncos felszerelésem és egy sporttáskával a vállamon igyekeztem hamar a bejárati ajtón kívül tudni magam, nehogy felébresszem Mer-t. Pechemre ő frissen és üdén az ajtóban állt és farkasszemet nézett velem. Egészen addig, amíg meg nem próbáltam a lehetetlent: átjutni rajta.

– Hova, hova? – kérdezte.
– A legközelebbi drogkereskedőhöz. Szerinted? – szóltam vissza.
– Érdekes. Mindezt reggeli nélkül?
– Szóval tényleg csak a kaja miatt tartasz vissza?
– Jap.
– Az nem is izgat, hogy 20 perc múlva egy árokparton fogok eszméletlenül feküdni speed túladagolástól?
– Nyem.
Ez a csaj megőrít.
– Eperlekváros kenyér jó lesz? – kérdezte.
– HAAAHJ MER! Ne kezdd már! Carlos ki fog nyírni! Ígyis hétköznap el kell járnom vele is kajálni. A héten legalább egyszer hagyj békén!
– Akkor eperlekvár. Okés. Máris csinálom.
Már meg sem próbáltam ellenkezni. Egyszerűen leültem az asztalhoz és bámultam a piros terítőt. Lassacskán el kezdtem számolni a fehér pöttyöket is, de barátnőm elém tolt egy tányért, rajta egy igen nagy szendviccsel. Huh ha ezt én megeszem... Megköszöntem és lassacskán nekiláttam. Nem rossz. A lekvárt Mer apja főzte. Tudom, mert én segítettem neki az eper gyűjtésében. Én is kaptam két üveggel az elkészült finomságból. Bár azt is inkább apa eszi. Negyed óra alatt sikerült bevégeznem a reggelit, majd elköszöntem a lánytól, felkaptam a táskámat a kulcsokkal együtt és siettem a kocsihoz. A cuccokat bedobtam hátra, én levágódtam a volán mögé, kulcs a lyukba és padlógáz a teremig. Leparkoltam a szokásos helyemre, kiszálttam a szép fehér járgányból és tárcsáztam apát. Sokáig csengett, majd végre felvette.

– Szép jó reggelt Frederick! – köszönt.
– Jó reggelt neked is, apa! – válaszoltam. – A Lightow család már ébren van?
– A szülők már igen. De az úrfi... Áhh! Épp most ébredt. Most le kell tennem. Szép napot fiam!
– Köszi a segítséget. További jó munkát! – köszöntem el én is és megnyomtam a piros gombot.

Ez azt jelenti, hogy nem nagyon kéne még hívogatnom Sebet. Akkor majd délután.
Előhalásztam a táskát a csomagtartóból, lezártam járművemet és kinyitottam a termet. Ma csak az én csoportomnak van órája. Mi vagyunk a versenyesek. Hónaponta jönnek az újabbnál újabb felkérések és meghívások, mi meg a világért sem utasítanánk vissza. 17 és 22 év között van az átlag életkor és nagyon nehéz maga a tempó. Én még kiskoromban kezdtem, ezért nekem könnyű. Fokozatosan jutottam el erre a szintre, amelyre büszke is vagyok. Viszont 17 éves barátom, Marcel egy éve került ide hozzánk. Mármint nem a csoportba, hanem úgy unblock a stúdióba. 2 hetet táncolt a Közép csoportban, viszont mikor Carlos meglátta benne az erőt és a tehetséget, egyből bedobta a mélyvízbe. Eleinte sajnáltam, aztán megmutatta, hogy nem volt rá okom. Tényleg nagyon ügyes. Ha eléri a kort, biztos tanár lesz mellettem.
Vissza az órához: tanárom éppen megérkezett. Az a levakarhatatlan vigyor megint ott ült az arcán, ahogy felém sietett.

– Axeeeel! – ordított már az öltözőknél. – Olyan jó újra látniiii!
– Carl! Hát szevasz! – üdvözöltem. – Olyan rég láttalak utoljára. Mikor is? Ja igen! 13 órája.
– Ne légy ilyen morci! Táncolni jöttél. Lazulni. Jut eszembe! Mit reggeliztél?
– Mer készített szendvicset.
– Akkor rendben. Ma folytatjuk a Papaoutai-t és a Bang Bang Bang-et. Randy még mindig elrontja az ugrást a harmadik nyolcadban. Segítesz neki?
– Persze. És Lauraval mi a helyzet?
– Már nagyon jó. Tegnap előtt átnéztük a szaltó utáni részt és már sima, mint a vasúti sín.
– Akkor rendben.
– Császtok! – Futott be Margo is.
– Hello Nagylány! Mi a pálya? – köszöntem.
– Csak a szokásos. Kitty megint elszökött
– Már meg sem lepődöm – szólalt meg Carl. – Ha kutya lennék és ez lenne a nevem, én már rég kinyírtam volna magam.
– Naaa! Ne légy ilyen szívtelen! Különben is, a Kitty szép név.
– Ha te mondod.

Szépen lassan szállingóztak be a többiek is, mire mind a tizenhatan ott álltunk a tanár előtt felsorakozva. Vártuk, hogy ismertesse a mai programot - amit én már rég tudtam.

Wow Randy tényleg nem tudja megcsinálni az ugrást. Pedig nagyon könnyű. Félre vonultunk és el kezdtem a tanítást:
– Szóval! Ott tartasz, hogy guggolsz – csináltam a mozdulatot, amit ő utánzott. – Majd ebből fel, bal, jobb 90 fok, labda, fordulsz, alapállás, lábcsere, ééés MOST! – kiáltottam el magam az ugrásnál. Hmm... Még mindig nem megy neki. De ahogy elnézem nem az a baj, hogy nem érti, hanem nem akarja megcsinálni. – Az egyértelmű, hogy meg tudnád csinálni. Csak akaraterő kérdése. Van valami gond? – kérdeztem.

– Hát 3 éve így törtem el a lábam. A Középhaladó csoportban voltam. Tudod, a színpados baleset.
– Áhh! A halálugrás. Már emlékszem. Semmi baj, dolgozunk még ezen – kacsintottam rá.

Sokáig próbáltuk fejleszteni - főképpen - az önbizalmát, és óra végére sikerült is az a fránya ütem. Pont jókor végeztünk, mert mire visszaálltunk, elkezdték a Bang Bang Bang folytatását. Így már csak a Papaoutai-vel vagyunk elmaradva, de az már semmi.
Óra végén bepótoltuk és mehettünk is haza. Vagyis majdnem.

Megérkeztem a sikátorba, leparkoltam a járgányt és elsétáltam a parkba. Leültem egy padra és tárcsáztam is Sebet. Szerencsémre hamar felvette.

– Hali Ax! – köszönt. – Mizu? Miért hívsz?
– Szevasz! Van kedved kijönni a parkba?
– Hogyne lenne! 10 perc és ott leszek.
– Király! Akkor 10 perc múlva.
– Cső! – Azzal le is tette.

Sebastian

Kérdezni fog. Méghozzá sokat. Én pedig nem mondok semmit sem. Még csak az kéne, hogy rájöjjön. Egy diliházba küld és elvesztem a legjobb haverom. Nem lehet.

Kiszaladtam az előszobába, zsebre dugtam a telóm, és egy "Majd jövök" kiáltással el is hagytam a házat. Odafele végig futottam, hogy kitisztítsam az elmém, így 4 perc alatt tettem meg az amúgy 10 perces utat. Beléptem a park területére és átsétáltam rajta. A másik végében lévő tónál - ami inkább tócsa, mintsem tó - ült Ax egy padon. Ez a megszokott találkahelyünk.
Egy ideig bámulja a víz felszínét, majd felkapja a fejét és integetni kezd felém. Viszonzom és odasétálok hozzá. Feláll, lekezelünk és leülök mellé. Sajna túl hamar kezdeményez beszélgetést.

– Mondd csak...