Végtelen szerelem - Sötétség [SZÜNETELTETVE]

Backstory 2/2

Túléltem a csütörtöki és a pénteki napokat is, de itt van még az említett vacsora, ahol elő kéne hozakodnom a szombati programommal, hogy úgy tűnjön, mintha valami érdemben fontos dologgal tölteném hétvégémet.

Síri csönd emelkedett az asztalra, amíg drága komornyikunk ki nem tolta az étkező kocsit a konyha felől és a jobbnál jobb étkeket kezte pakolni a bútorra, közben sorolva a neveiket.

- ... és burgonya saláta. Hozhatok-e valami mást? - kérdezett vissza édes hangon.

- Nem, köszönjük Robert! Elmehet - szólt hozzá mély hangján apám. Már indult volna vissza a helyére strázsálni, mikor felé fordultam és után kiáltottam.

- Robert! Segítene? - Szüleim előtt nem mertem tegezni, mert képesek lennének megölni egy pillantásukkal is.
Azonnal az összes tekintet rám szegeződött, de én folytattam beszédemet. - A holnapról lenne szó.
Apám érterlenül nézett rám, majd anyámra, akinek szintén semmi sejtése sem volt, miről is beszélek. Pont szombaton akarnék én bármit csinálni zongorázáson kívül? Megőrültem? Lehet. Végülis még mindig jobb valami ismeretlen csávóval tölteni a hétvégémet, mint a családommal. Rossz ez az érzés, de ez sajnos a nyers és tiszta valóság, ahol nehezemre esik felidézni a család fogalmát. A szüleim pedig olyanok, mint az állatidomárdok, akiknek ha nem engedelmeskedsz, verést vagy rosszabbakat kapsz.

- Áh, igen! - Szólalt megmentésül. - Mr. és Mrs. Lightow! Szeretném, ha Sebastian a hétvégét nálam és a fiamnál töltené.
Olyan könnyedén és veszélytelenül kérte őket, ahogyan én sosem fogom tudni. Ezt csodáltam benne mindig is.

- És mégis milyen célból? - Vetett rám szúrós pillantást apám.

- Szeretnék korombeli fiatalokkal ismerkedni - folytattam már én. - Régóta még csak embereket is aligha látok. Kérlek! A zongora óráimat be fogom pótolni, esküszöm.

- Mateo! - Szólalt meg végre anyám is. - Engedd! Had szerezzen barátokat. Lehet, hogy jót tenne neki egy kis környezet változás.
Arra nem gondoltam, hogy ki fog állni mellettem, de megtette a hatását és beleegyeztek a hétvégi kiruccanásomba.

Még az este folyamán bapakoltam a sporttáskámba pár ruhát és a számomra fontos cuccaimat, majd egy fájdalmas fürdőzés után álomba szenderített a tücskök hangos ciripelése.

~~~~~

Hangos dudaszóra ébredtem. Az über Roberttel együtt már a ház előtt várt rám. Mire elkészültem mindennel és eltettem a naplómat egy kis kötszerrel együtt, lebattyogtam a lépcsőn és köszönés nélkül kirohantam a kertbe. Békés reggel volt. Most az egyszer a szüleim sem rontották el. Sokáig zötyögtünk az utakon, míg meg nem érkeztünk egy kisebb városkába, kb. 30 km-re a lakhelyemtől. Az über leparkolt egy fehér-barna foltos, apró ház mellé, majd amint kipakoltunk a csomagtartóból, jó gyorsan el is hajtott.
~~~~~
- Frederick! Hazajöttem! - Kiáltotta el magát a házigazda. A padlásról hatalmas dübörgést hallottunk, majd a rozoga kis lépcsőn egy magas, ébenfekete hajú fiú rohant le.

- Apu! Olyan rég voltál már itthon - kezdte menet közben. - Már azt hittem...

Nem folytatta. Amint meglátta az apja mellett álló öltönyös fiút, harag gyűlt a szemébe. Nem értettem. Megutált volna? Hiszen még meg sem szólaltam! „Szerelem első látásra", mi? Na ja! Sokkal inkább „Utálat első látásra". Próbáltam kedves lenni és már nyújtottam kézfogásra a kezem.

- Sebastian Eugene Lightow. Örülök, hogy megismer-

- Ő mit keres itt? - kérdezte apjától feldúlt arccal. - Mit keres egy Lightow EBBEN a városban és EBBEN a házban? Minek hoztad ide?
Apja a földet bámulta. Olyan volt, mintha a 8 éves énemet és apámat látnám bennük. Egy kis eltéréssel. A gyerek játszotta a felnőttet, míg a felnőtt a gyereket. Hogy meri? Ráadásul a saját apjával?! Na neeeeem! Ezt nem lehet szó nélkül hagyni, de nem ám! Megindultam felé azzal a szándékkal, hogy fellököm és ha nagyon muszáj még meg is verem, de azzal nem számoltam, hogy olyan vagyok mint egy tollpihe. Rajta meg látszik, hogy erősebb nálam, tehát esélyem sincs ellene. Inkább szóval próbálom rábírni a jobb viselkedésre.