Messze Thaiföldtől /Befejezett/

1.

Mégis mit gondoltam, amikor idejöttem? – kérdezte magától Tar, miközben a különböző képekkel tarkított folyosón haladt. A fotókon voltak híres balett táncosok, legendás festőművészek, mindenki által kedvelt színészek és világszerte ismert énekesek. Mindannyian ezen az egyetemen tanultak, a Claude Lorrain Művészeti Egyetemen.

Tar a francia nyelv iránti szeretete és a grafikus álmai miatt választotta, hogy pont idejön, de már korántsem volt biztos a döntésében. A nyári előkészítő úgy telt, ahogyan álmaiban gondolta. Összebarátkozott egy német, táncszakos fiúval, Johann-nal, és ha a szabadidejében nem rajzolt, akkor együtt csináltak programokat.

Az egyetemhez hatalmas kert tartozott számos épülettel és lehetőséggel, egyáltalán nem hiányzott Tarnak, hogy bemenjen a három kilométerre fekvő kisvárosba, Patelinbe. Még a honvágy és Tum hiánya sem tört rá olyan erővel, mint korábban gondolta. De a nyárnak vége, ma beköltözik mindenki, aki erre az egyetemre jár. Tar, aki eddig egymaga birtokolta a szobáját, két új szobatársat is kapni fog, és már nem lesz hova visszahúzódnia. Ettől pedig görcsbe rándult a gyomra. Nem akart két ismeretlennel együtt aludni.

Reszkető kézzel előhalászta a telefonját, és megnézte az időt. Reggel tíz múlt, ami azt jelentette, Bangkokban nemrég délután hármat ütött az óra. Kikereste a bátyja telefonszámát, hogy felhívja őt, ám mielőtt rámehetett volna a hívás gombra, nekiütközött valakinek a két folyosó találkozásánál. Egy kupac könyv hullott a nyakába, de nem foglalkozott a vállába nyilalló fájdalommal. A szíve kihagyott egy ütemet, és nyomban leverte a víz.

– S-s-sajnálom – nyögte ki, és már hajolt volna le, de a fiú kifakadása megállította.

– Mit rohangálsz ész nélkül a folyosón? Nem ismered a jobb kéz szabályt? Ha ilyen hülyén kanyarodsz be, legalább ellenőrizd, hogy nem mész-e neki valakinek!

Tar az ajkába harapott, miközben belenézett a dühösen villódzó kék szempárba. A lába reszketett, a hátán jéghideg veríték csorgott végig. Tudta, mit vár el az illem, azonban képtelen volt megmozdulni. Csak bámulta a haragos képű fiút, aki tovább mondta a magáét, mialatt letérdelt, és nekilátott összeszedni a könyveket.

– Milyen félkegyelműt vettek ide fel? Meg sem mozdul, meg sem szólal, csak les ki a fejéből.

Tar nagyot nyelt, és végre elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy legalább megmozduljon. Egyszerűen elrohant.

Nem figyelte, merre megy, csak minél messzebb akart kerülni attól a fiútól. Akkor állt meg, amikor már biztonságban érezte magát, és leroskadt az ablak előtti padra. Számtalan pihenőt hoztak létre a kollégium és az egyetem folyosóin, az egyik ilyet találta meg. A közelben senki sem tartózkodott, a legközelebbi beszéd is messziről hallatszódott.

Lehunyta a szemét, a fejét hátradöntötte az ablak üvegének. Hiába mondta el magának újra és újra, hogy nincs mitől tartania, a múlt biztosan nem ismétli meg önmagát, nem tudott felülkerekedni bizonyos helyzeteken. A szíve hevesen zakatolt, és ebben a pillanatban bármit megtett volna azért, hogy otthon lehessen.

Egyrészt könnyebb lett neki, hogy hátrahagyta Thaiföldet, azokat a nyomorúságos emlékeket, de ugyanakkor nehéz volt ennyire távol lennie Tumtól. Annyira hiányzol...

A bátyja mintha csak megérezte volna, hogy szüksége van rá, a neve megjelent a kijelzőn. Tar rendezte a lélegzetvételét, mielőtt fogadta a hívást.

– Megismerted már a szobatársaid? – kérdezte Tum jókedvűen, de Tar kihallotta belőle az aggodalmat is. Noha egyszer sem adott hangot a félelmeinek, mióta idejött, a bátyja ismerte őt. Tudta, hogy az együttéléstől retteg a legjobban.