Messze Thaiföldtől /Befejezett/

2.

Tar sosem hitt a közhelyekben, mégis reménykedett az új nap, új esélyben. Egészen az első órájáig. A tegnapi tömeget látva ma inkább a büfét választotta, a reggelijét pedig a terembe vitte. Egyik kezében a frissen sült croissant, a másikban forró tea. Ki gondolta volna, hogy két napon belül kétszer is ütközik valakivel?

Egy magas, szőkésbarna hajú fiú lépett ki az ajtón, és Tar hiába vette észre, már nem tudott lefékezni. Egymásnak csattantak, Tar gőzölgő teája pedig az ismeretlen világoskék ingjén landolt.

– Normális vagy!? – kiáltott fel a fiú, miközben igyekezett minél jobban eltartani magától a felsőjét. – Leforráztál!

Tar ösztönösen hátrébb húzódott, és ahogy Thaiföldön szokás, két kezét összeérintette – már amennyire a markában tartott dolgoktól lehetett.

– Sajnálom. Túl hirtelen jöttél ki, nem tudtam megállni.

A fiú szeme kikerekedett.

– Azt mondod, az én hibám? – kérte ki magának. Jó egy fejjel Tar fölé magasodott, így ahogy közelebb lépett, félelmetes látványt nyújtott. Tar a falig hátrált. – Tudod, te kivel szórakozz, porba fingó! – Taszított egyet Taron, mielőtt dühösen elviharzott.

Mivel Tar már eleve a falnál állt, a lökéstől beverte a fejét, de nem különösebben törődött a tompa sajgással. A szíve egyenesen a torkában dobogott. Hiszen ez a fiú a szaktársa! Miért nem történhetett meg olyannal, akivel ezután alig találkozik?

Semmi baj, Tar, ez csak egy kis baleset volt. Lenyugszik, és elfelejti.

A croissant összenyomódott a markában, ahogy félelmében ökölbe szorította a kezét. A száraz darabkák a földre hullottak, de Tar nem szedte össze őket. Besietett a terembe, és keresett magának egy hátsó helyet, ahol elbújhat.

A szakjáról senkit nem ismert egyelőre, de most úgy érezte, nem is akar senkivel sem megismerkedni. Amilyen peches volt az elmúlt két napban, ki tudja, mi történne legközelebb. Az utolsó évét teljesen magányosan húzta ki a thaiföldi gimiben, egy ideig itt is meglesz egymaga.

Úgy tervezte, hogy végig csendben meglapul, azonban amint elkezdődött az óra, nem tudta megállni, hogy ne válaszoljon a tanár kérdéseire. Örült, amiért egy kicsit el tud feledkezni magáról, és élvezte, hogy a tanárt érdekli a véleménye. Csakhogy a korábban leöntött fiú, André szintén buzgón jelentkezett. Ahogy pedig Tarra pillantott, Tar tisztában volt vele, versenyt csinál az egészből – ki tud többször jól válaszolni.

Tar összeszorította a száját, és eldöntötte, nem hagyja magát. Nem akart továbbra is az árnyékától rettegni, és főként nem akarta, hogy egy ilyen balga incidens miatt André lealázza. Azzal viszont nem számolt, hogy pont ezzel éri el, hogy André végérvényesen megutálja.

André úgy belemászott az óra után Tar képébe, hogy Tar kis híján helyben összecsinálta magát.

– Azt hiszed, jobb vagy nálam? – sziszegte André. – Majd meglátjuk.

Tar csak azután mert levegőt venni, hogy André otthagyta, és megdörzsölte az arcát. Jól megcsináltad!

A délelőtti óráját ezzel letudta, már csak este várt rá két gyakorlat, így egyenesen a szobájába ment vissza. Nyugodtan lépett be az ajtón – örült, amiért egy kicsit elvonulhat –, de azzal a lendülettel majdnem ki is szédült. Létezik, hogy a tegnapi kék szemű fiú ül az egyik ágyon? De Tar bárhogy nézte, csak ő lehetett. Fekete, kócos haj; férfias arcvonások; lezser, rockeres stílus; piercing a bal szemöldökében. Felnézett, ahogy megérezte, hogy őt bámulják.