Hihetetlen: Egy Új Kezdet

1. fejezet: Egy új remény

- Elég. - mondtam miután vagy fél perce röhögött.

- És még mindig nem esett le! - mondta továbbra is kacagva.

- Azt mondtam hogy ELÉG! - mondtam ordítva az utolsó szót.

Erre abba hagyta. Mikor rám nézett azt hittem hogy szó szerinti felnyársal a tekintetével. Idő közben feltűnt hogy a kezemet ökölbe szorítottam és megjelent körülötte a kék köd. És ennek nem feltétlenül örülök.

Kirával ellentétben nekem nem ment a köd használata. Folyton akaratom ellenére aktiválódik. Már vagy ezerszer megnéztem az ő edzéseiről készült felvételeket meg még Daisy-t is megkértem hogy segítsen de mivel a képességem merőben más mint Kiráé volt így mindig rendesen meg izzasztottam szegényt azzal hogy nyaggatam az edzésekkel kapcsolatban.

Na de. Megint el kalandoztam. Na igen. Ezt a csodás szokást is Kirától vettem át. Csakhogy jelen esetben nem feltétlenül jó hogy az én figyelmem el-el kalandozik.

A pasi szemébe néztem. Egyenesen. Nos. Nem mondanám hogy olyan jó ötlet volt. Hogy miért? Azért mert így már tudtam hogy ki is ez a fickó.

Ez az a fickó volt aki Kira halálát okozta.

- Te rohadék... - mondtam sziszegve.

- Á! Látom leesett. Mondjuk jobban bele gondolva úgy erre már nincs is szükségem. - mondta és az előbb még a kezében lévő pisztoly szerte foszlott.

Nehezemre esett hogy neki ne rontsak. Meg akartam ölni. Rohadtul nem érdekelt hogy esélyem sincs ellene. Egyedül azért nem estem neki mert nem akartam anyu szeme láttára kinyírni ezt a fickót.

- Anyu! Menekülj el innen! Szólj a csapatnak hogy siessenek ide! - mondtam a szemem sarkából anyura pillantva de a tekintetetemet továbbra is azon a rohadekon tartottam.

Ezt követően anyu gyorsan bólintott egy aprót és a parkoló felé iramodott amilyen gyorsan csak tudott.

A pasas nem állította meg. Halovány mosollyal az arcán végig figyelte ahogy anyu elhagyta a temetőt.

- Kár. - mondta kis idő múltán. - Szeretem ha van egy kis közönségem. De se baj. Jobb is lesz ha ami most következik annak nem lesz szemtanúja. - mondta és újra minden figyelmét nekem szentelte.

Idő közben én a kezembe vettem az eddig rejtve tartott késemet.

- Azzal meg mégis mit akarsz kezdeni? - nézett rám kíváncsian mint ha nem tudná hogy mire készülök pedig tudtam hogy pontosan tudja hogy mit is forgatok a fejemben. Vagy legalábbis biztosan sejtheti. - Én csak beszélni szeretnék veled. - folytatta.

- Nem tárgyalok gyilkosokkal. - mondtam olyan hangon hogy azzal magamat is meg ilyesztettem.

- Naaa! - nézett rám „durcásan". - Mégis mit tettem ami miatt ennyire utálsz?

Erre nem válaszoltam csak neki álltam pszichopata módon nevetni. E miatt kissé furcsa arckifejezés költözött a nyomorult arcára. 

- Ezt most komolyan kérdezted? - mondtam miután hirtelen abba hagytam a nevetés.

- Talán amiatt haragudtál meg rám amit vele tettem? - bökött rá a testvérem sírkővére.

- Fején találta a szöget. - mondtam miközben támadó állást vettem fel.

- Ahjjj... Még mindig nem érted... - mondta sóhajtozva.

Ebbe meg mégis mi a jó szagú pokol üthetett? Mire gondolhat az alatt hogy még mindig nem értem? Bele kavarodtam. Mégis mire akar kilyukadni?