Holdudvar krónikák 2. - Észak

Róka

A nagyváros színes, zsibongó tengere már ezekben a korai órákban mozgolódni kezdett, ahogy munkába indulva, vagy az éjszakai műszakból visszatérve az emberek álmatagon siettek úticéljukba. Az útszélekre ültetett kerek lombú fákon még csillogott a hajnali harmat, és már néhány betondzsungelben élőnek ez is boldogságot okozott.

De nem Rókának.

A tűzről pattant, tiszta vörös nő magassarkújában kopogva, magabiztos léptekkel sétált végig az árusok standjai között, akik nem éppen legális portékákkal kereskedtek. Róka tudta, hogy melyik szökött bűnöző közülük, mint ahogy azt is, hogy ki kereskedik a hátsó raktárában még sötétebb származású árukkal.

Hajának szoros kontyából pár hajszál kiszabadulva lengett mögötte, vörös kosztümje olyan hatást keltett, mintha lángolna a reggeli napfényben.

A nő külseje figyelem felkeltő volt még az éjszakai élet résztvevőinek is, és bár sokan utána néztek, nem ősi ösztönök, hanem a félelem csillant az eladók szemében. Ők is tudtak pár dolgot a tűzpiros ruhás nőről, de azok főleg a sötétben elsuttogott pletykák voltak. Számukra Róka vöröslő haja is a vért juttatta eszükbe, és a halált, ami a nyomában járt. Vörös szemüvegének csillanásától az ember mozdulni sem bírt, ha pedig egy-egy tárgy felkeltette a kíváncsiságát, az árusok boldogan, gyakran bólogatva adták neki akár ingyen is.

Hivatalosan a nő semmilyen illegális dolgot nem követett el. A sikátorokban elsuttogott mesék viszont pont az ellenkezőjét bizonyították. Kutyaharcok alatt a nézősereg része volt, és az emberkereskedelem barlangjaiban is hasonló gyakorisággal fordult elő. Habár csak figyelt, az embereket kirázta a hideg közelségétől.  De a legjobban a férfiak félhettek tőle.

A piacon járt egy hír arról az egyetlen esetről, amikor vöröslő fergeteg bűnei a gyilkolásig fajultak. Egyetlen füttyszó, nem volt több, amivel egy munkás őt illette. Másnap már nem ment dolgozni, hulláját pedig nem sokkal később az egyik csatorna mélyén találták meg.

Róka magabiztos és céltudatos léptei előtt az emberek folyama szétvált, de ő most nem figyelt rájuk. 

Csakis az új Nagy Vadász járt a fejében. 

Ha minden meg fog történni, amire ő készül... Akkor a vérfarkasok ki fognak pusztulni.

Minden Vadásznak fegyverkezési parancsot adott, az Ikreknek pedig több hete nem volt egy nyugodt napjuk a fegyverkészítések miatt. A kémek naponta hozták az újabb és újabb híreket a nagy falkák helyzetéről.

Ráadásul egy új küldetést is kitűzött: a fehér farkas kiirtását. 

Róka nem értette, hogy miért olyan érdekes az az egy harapott újonc. Sosem értette Dorvan gondolatait, de nem is akarta. Az a férfi az őrülettel lejtett véget nem érő táncot évtizedek óta.

A nő átolvasta a fehér farkas aktáját. Két Vadász már megsérült az üldözésében, de azok még csak tapasztalatlan fiatalok voltak a számára. 

Jonathan őrjöngött, miután a legutóbbi küldetéséről visszatért. Ruhája rongyos volt a fogdában töltött napok miatt, kezén pedig vastag géz fehérlett, a fehér farkas nyomaként.

A többi Vadász pedig kinevette. Gúnyolták, amiért hagyta, hogy egyetlen harapott korcs képes volt földhöz szegezni. Gúnyolták, mert a farkasok megkönyörültek rajta. És gúnyolták, mert még vissza mert menni a Főhadiszállásra.

A gondolatra Róka is kuncogni kezdett. Ő is úgy gondolta, hogy Jonathan egy haszontalan kis kölyök. Róka is volt Vadász pár évvel ezelőttig, de arra az időre nem akart gondolni. A jelenlegi helyzetben, a jövő kérdése fontosabb volt.

Ahogy elérte a reggeli fényben csillogó, fehér épületet, a nő magassarkúja ritmusosan kopogva vitte fel őt azon a pár lépcsőfokon, ami az ajtóhoz vezetett.

Az épület ilyenkor fájdítóan hideg volt, de Rókát most ez sem érdekelte. Az emeletről hallotta az Ikrek motozását, ahogy azok fegyvereiken dolgoznak már ezekben az órákban is. 

A vörös ruhás kicserélte az asztalán álló vázában lévő virágát egy újonnan vett vörös dáliára, majd megigazította az így is tökéletesen egyenesen álló iratait és az íróasztal szélén álló tollakkal teli poharat.

Ezután leült a helyére. 

Ő volt az első ember, akit az ajtón belépő Vadászok megláttak. Ő volt az, aki a feladatokat adta, és a jutalompénzeket kiosztotta. Posztja legtöbbször büszkeséggel töltötte el a nap egészében, de most csak bámulta a márványpadlót egyenes háttal, előre meredve.

A falon lévő óra kattogása idegesítette. Tudta, hogy az az üveg számlapos óra évek óta ugyanott van, de ma valahogy nem bírta elviselni a hangját.

Tik... tak...

Az aprócska zaj az egész termet bejárta. A nő már azon volt hogy feláll, és az órát kidobja az ablakon, de a bejárat egyszercsak kitárult, és Fakopáncs sziluettje látszott a kinti világosság előtt.

- Hogy vagy, Róka? - A fiú széles vigyorral az arcán lépett be, maga mellett húgával, akinek kezében dobozos üdítővel, minden lépésnél a padlóra csepegtetve a ragacsos levet.

Fakopáncs kapucnis pulóvere és fekete bőrkabátja már olyannyira jellegzetessége volt a párosnak, mint az apróság eltérő színű zoknijai, amiket több számmal nagyobb cipőkbe bújtatva hordott, és hatalmas hajkoronája, ami szinte saját életet élve követte tulajdonosát.

- Azért jöttél hogy még nagyobb kupit csináljatok? - Róka halkan sóhajtva nézett az órára, majd feltolta orrán a szemüvegét. - Na jó... mi kell?

- Sajnos most nem randevút kérni jöttem, szépségem. Minket küldtek a fehér nyomába, kell a felszerelés. - Fakopáncs az íróasztalra támaszkodva kacsintott rá.

- Mi? De hát egyszer már meglógott előletek.

- Nem igaz! - A kislány kortyolt az üdítőjéből, és csak azután folytatta. - Ti hívtatok vissza minket, pedig már majdnem megvolt a kutyus. 

- Mindegy is... menjetek az Ikrekhez, a helyükön vannak. 

Ezzel Róka le is zárta a nem túl hosszúra nyúlt beszélgetést, a lépcsősor felé intve, ezután pedig kisöpörve egy tincset az arcából. A testvérpár gyanakodva nézett rá, majd a feljáró felé indultak.

Róka a Nagy Vadász választás óta furcsán érezte magát, ezt pedig a Vadászok is észre vették. A sok év vadászat után a legkisebb változásokat megfigyelték egymás között is... de Rókánál senki sem tudta, hogy mire számítson. 

A hideg külső sötét titkokat rejtett, amiket csak a magasabb rangú tagok tudtak. Ők pedig féltek a nőtől. Tudták, és vadászni ezért sem engedték ki soha.

Ugyanis Róka nem tett különbséget azok között, akiknek akár egy csepp farkasvér is folyt az ereikben. Átlagos embereket is ugyanúgy megölt, akikben a farkasgén már szinte kimutathatatlan volt. 

Ez pedig már a Vadászoknak is sok volt. Gyilkolni megkülönböztetés nélkül lehetetlen volt számukra.

Róka, a Vadász társaság főtitkára, aki egykor a Vörös Vérözön Vadász páros tagja volt, újra hallotta az óra vérforralóan ingerlő hangját.

Tik...

De az óra ezután nem szólt tovább.

Ez lehetett attól is, hogy az elem lemerült benne... De nagyobb esély volt arra, hogy a számlapot átszúró toll lehetett a hibás, ami még akkor is a betonfalba szúródva maradt, mikor az óra kettétörve leesett, és darabokra tört.