Aznap este, Oli és Zita, valamint apa, anya és Wins meg én Zoliéknál vacsoráztunk, míg Sarah és Dina magukkal rángatták Kingát valami kiállításra, ezzel tiszává téve nekünk a terepet.
Indulás előtt idegesen igazgattam magamon a ruhát, amit Wins nevetve nézett, az ajtófélfának dőlve.
- Élvezed a műsort? - emeltem rá a tekintetemet.
- Ha te azt tudnád - felelte szórakozottan, miközben közelebb lépett, hogy szemben legyen velem.
- Nem túl rövid ez a ruha? - fordultam el, hogy újra lássam a tükörképem, így ő az oldalamon állt már.
- Neked, nekem vagy anyádnak? - vonta fel a szemöldökét, mire szembe találta magát a gyilkos pillantásommal. - Ne izélj már, tökéletes vagy, mint mindig - állított újra szembe magával, majd azzal a lendülettel le is guggolt és a hasamhoz kezdett beszélni. - Látod, anyád már megint nem normális, de mi így szeretjük, nem igaz?
- Te is tudod, hogy milyen anyám - néztem rá ugyanolyan szigorúan, de arcom már meglágyult.
- Te is tudod, hogy csak azért mondja, hogy bosszantson.
- És mindig sikerül is neki - tártam szét a karom.
- Ma este biztos jól fog sikerülni - vont közelebb magához. - Jól kell sikerülnie.
Fél órával később már a buszon ültünk Olival és Zitával, akik néhány megállóval később szálltak csak fel.
- Ugye tudjátok, hogy a ma estétől véglegesen én leszek a kedvenc gyerek - vigyorgott a bátyám, miközben összekócolta a hajamat.
- Azt már nem - ingattam a fejem - Hannát nem szárnyalhatod túl.
Ritkán beszéltünk a nővéremről, aki kilenc éve halt meg rákban, de az idő előrehaladtával egyre könnyebb őt egy szép emléknek - aki általunk örökké él - tartani, mintsem egy traumának, egy oknak az önmarcangoláshoz.
- Az biztos - bólogatott Oli, arcán már nem pimasz vigyor, inkább szelíd mosoly terült el. - A kitűnő tanuló, a tanárok kedvence, az osztályelső.
- A kézilabda gólkirálynői címet el ne felejtsd - ingatta a fejét mosolyogva Wins.
- A legfontosabb - értett egyet a bátyám, miközben kezét Zita derekára csúsztatta.
Olinak persze soha nem ismerném be, Sarahnak főleg nem, de mindig is idegesített Zita, a csendes visszafogottságával, meg azzal, amilyen óvatosan tudott a szavakkal bánni. Tulajdonképpen inkább egy kicsit irigy voltam rá, de ez, az említett tulajdonsága ismeretében szerintem teljesen jogos, legalábbis az én, túl őszinte, nagyszájú szemszögemből.
Negyven perc buszozás és tíz perc séta után már a külvárosban is voltunk, én pedig egy pillanatra megtorpantam a fehér kertvárosi sorház tengerészkék ajtaja előtt.
- Ne izgulj már, Lili - szorította meg a vállamat Oli - minden rendben lesz.
- Az én szüleim biztos apácazárdába raktak volna, ha tizenkilenc évesen közöltem volna, hogy terhes vagyok - közölte Zita, de azzal bizonyára nem számolt, hogy csak hümmögéseket, és Wins veszélyesen zölden villogó szempárját kapja majd válaszként.
- Mert a te szüleid vallásosak - vontam meg a vállam. - Az én anyám meg hangos.
- És rosszindulatú is - tette hozzá Oli.
- Mehetnénk be végre? - morgott Wins türelmetlenül, de arca falfehér volt.
Amikor beléptünk, minden szempár ránk szegeződött, ezzel érzékeltették, hogy nélkülünk bizonyára kínos volt a hangulat, ekkor pedig még nem is sejtették, hogy mi vár majd rájuk.
- Miért vagytok ilyen karótnyeltek? - kérdezte Zoli.
- Én is ezt akartam kérdezni tőletek - replikált Wins.
- Winston! - nézett rá szúrós szemmel Mary, én pedig csak az oldalába könyököltem, mire apa felnevetett.
- Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire is hiányoztatok, gyerekek - mondta, még mindig a szemét törölgetve.
- Ha már itt tartunk - kezdtem bele, mert úgy voltam vele, hogy meg kell ragadni a jó alkalmat - el kell mondanunk valamit.
- Tán csak nem, hogy unokám lesz? - vonta fel a szemöldökét játékosan Mary. Ezt a viccet már évek óta, heti rendszerességgel süti el, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer tényleg fején is találja a szöget.
Wins az eddiginél jobban is elsápadt, én pedig az alsó ajkamat harapdáltam, de egyikünk sem nézett rá senkire sem.
- Ezt most nem mondjátok komolyan - fakadt ki anya, ezzel megtörve a hosszú csendet.
- De - emelte fel Wins a fejét, hogy szembenézzen anyámmal, aki az asztalnál ült már.
Az arcokon végignézve elég vegyes reakciókat láttam: anya valahol az agyvérzés és az idegösszeomlás közötti skálán mozgott, Mary bátorító mosolyt küldött felénk, apa és Zoli pedig csak falfehéren meredtek maguk elé.
- Ez nem lehet igaz - túrt bele anya idegesen a hajába. - Te tudtad - nézett Olira, de nem kérdezte, kijelentette, azonban úgy tűnt, a bátyám késztetést érzett arra, hogy válaszoljon, amit csak egy bólintással elintézett. - Ez komoly, Lili, még a bátyád is hamarabb tudja meg, mint a saját anyád?
- Orsi - szólt apa békítően, majd kis szünet után folytatta - szerintem most nem ez a lényeg.
- Akkor koncentráljunk a lényegre, a lányod egyetlen hiba miatt teszi tönkre az életét, még egy diplomát sem szerez.
- Hiba? - vontam fel a szemöldökömet.
- Igen, Miller Natasa Lili, hiba, botlás vagy könnyelműség, nevezd aminek csak akarod, de nem változtat a tényen, hogy az életed itt megáll. Ebbe belegondoltál már?
- Szóval a te életed is megállt, amikor anya lettél? - kezdtem el én is, hozzá hasonlóan hangosan beszélni, mikor Wins nyugtatóan a kezét az enyémre tette, ami addigra görcsösen ökölbe szorult.
- Az teljesen más, én nem egy gyerek voltam - szegte fel az állát.
- Alig voltál két évvel idősebb, Orsi - jegyezte meg apa halkan, mire anyám felpattant és közölte, hogy neki "levegőre van szüksége" és kiviharzott.
YOU ARE READING
Az a bizonyos év
Teen Fiction- Sarah, segíts! - sírtam a telefonba vörös barátnőmnek. - Öt perc és ott vagyok - sóhajtott és kinyomta. *** Miller Lili élete még most, három évvel később sem könnyű és talán soha nem is lesz az, de idealista hozzáállásával mindig a jobbra töreksz...
