Angel tales - The Nelson family

Új város, új kezdet..vagy mégsem?

Pár évvel később...

Beacon Falls-ban járunk. Kora ősz van, az embereken pulóver és sál van. A világnak ezen a pontján ez az évszak is már hűvös. A táj gyönyörű színekben pompázik, minden tele van barna, piros, sárga és narancs színű levelekkel. Egy fekete bőr bakancs lép a még friss levelekre, gazdája egy pillanatra megáll és nagy levegőt vesz. Mike Nelson az, oldalán pedig testvére. Kezükben egy-egy bőrönd, melyet szorosan markolnak előttük pedig új otthonuk áll. Egy régi faház, melyet még apjuk vásárolt 20 évvel ezelőtt nyaraló gyanánt, de végül nem sok sor került a használatra. 
-Készen állsz? - kérdezte a fiú és aggódó tekintettel nézett nővérére. 
- Persze. Bár furcsa lesz ez az önálló élet dolog. Mondjuk boldog vagyok, hogy végre véget ért ez az időszak. - mosolyodott el és erősen megszorította Mike kezét. - Csak mi ketten a világ ellen. 
- Igen. -küldött egy halvány mosolyt a lány felé majd elsőként indult meg a ház főbejárata felé. A zár régi volt, a zárral kicsit szórakozni kellett mire engedett a kulcsnak, de végül bejutottak. Belépve a hely változatlan volt azt leszámítva, hogy a por megtelepedett a régi bútorokon és könyveken. Mike végig húzta az ujját az egyik szekrényen majd lefújta az ujja végéről a port. 
- Itt mintha megállt volna az idő. Gyerekkorunk óta semmi nem változott. Csak üresebb lett. -mondta ki a súlyos szavakat. Bőröndjét a földre dobta, majd elindult az emeletre. 
- Nem jössz? -kérdezte a lépcsőn hátra fordulva. Brook csodálkozó tekintettel nézett körbe majd kizökkenve merengéséből csak ennyit mondott:
- Menj csak, körbe akarok nézni itt lent. Sokkal másabb, mint amire emlékszem..meg egyébként is fel kell hívnom Consuellát, hogy mikor érkezik hisz itt nem kis takarítás fog kelleni. - közölte és a telefon már a kezében is volt. Küldött egy meleg mosolyt a fiúnak majd elindult a ház másik felébe.  Mike vállat vont, majd tovább igyekezett a lépcsőn. Mikor felért ugyanaz az ezer éves zöld szőnyeg fogadta és a csukott fa ajtók. Tett egy lépést az egyik ajtó felé, s keze megállapodott a kilincsen. Egy pillanatra habozott, végül belépett. Szomorú látvány fogadta. A szülei szobája, aminek az ágyán kicsiként annyit ugráltak. A ruhák, amelyek még mindig a szekrényben lógtak s az apja jegyzetei a földön heverve, mintha még mindig arra várnának, hogy valaki az ágyon fekve felvegye őket és olvasni kezdje. De ez már sose történik meg. Mike ezzel a lendülettel be is csukta az ajtót még mielőtt a szíve még nehezebbé válik. Megfordult és tovább ment. Benyitott a szemközti szobába és mikor belépett az ismerős környezet fogadta. A szobája. Sok minden nem volt benne, de éppen elég ahhoz, hogy ne érződjön üresnek a hely. Jobbra állt a franciaágya amely bevetve várta régi tulajdonosát az olajzöld ágyneművel és diszpárnákkal. Az ágy mellett két éjjeli szekrény is helyet kapott, amiken lámpán kívül minden apróság is volt még. Balra pedig volt egy közepes fiókos szekrény a ruháknak. Öreg fa bútor volt, de tartotta magát. A szoba közepén pedig egy nagy szőnyeg helyezkedett el. Elmosolyodott. Érezte, hogy egy darabját vissza kapta az életének és végre minden más lesz. Mielőtt ide érkeztek volna ő még az örökbe fogadási rendszerben volt 18 év alatti lévén, de türelmes volt. Miután Brook megkapta az engedélyeket arra, hogy felnevelhesse végre elköltözhettek együtt az utolsó megmaradt helyre, amit még nem árvereztek el szüleik halála óta. Persze a sok felesleges papír munka addig húzódott, hogy mire kikerült a rendszer vaskarmai közül addigra nem sok választotta el a felnőtté válástól.. Miután alaposan körbe nézett leszaladt a testvéréhez. Mikor leért látta, hogy miután körbe nézett a nővére egy alapos nézeteltérésbe kezdett a bejárónővel, aki nem egészen érthette meg a kéréseiket részben spanyol lévén. Sóhajtott egy nagyot, s neki támaszkodott az egyik szekrénynek. Miután a lány szitkozódva befejezte a beszélgetést csak kérdőn nézett rá. 
- Consuella nem jön, mert nem érti miért kellene már ma átjönnie..- az értetlen tekintetet látva folytatta - ...az ő olvasatában mi csak jövő héten érkezünk. Nem értette meg, hogy de mi most vagyunk itt! - háborgott, majd ledobta magát az egyik poros kanapére és halantékát kezdte masszírozni. Mike elkuncogta magát, majd miután kapott egy dühös nézést a következő ötlettel állt elő: 
- Mit szólnál, ha a szülinapom alkalmából neki állnánk mi ketten takarítani? Biztos nem fog olyan sokáig tartani. - próbált biztatóan érvelni. Mikor Brook felnézett ismételten csak egy nagyot sóhajtott és megragadta az egyik sarokban álló seprűt. 
- Talán igazad van. Ketten különben is gyorsabban végzünk. - mosolyodott el halványan majd neki állt söpörni. Mike egy ideig állt és csak mosolygott majd mielőtt munkához látott volna kinyitotta a konyhában az egyik szekrény és előkereste apja egy ősrégi vodkáját majd két megtisztított pohárba öntött egy-egy adag piát és nővérének nyújtotta. 
- Az új kezdetekre! - emelte fel poharát magasra. 
- Az új kezdetekre! - mondta Brook is majd felhajtotta az italt. Megrázta a fejét. - Fater tudott élni. Ez elég jó fajta. - mondta nevetve majd folytatta a munkát. Mike is segédkezett s mire befejezték a nagy részét már szinte este lett. Büszkén húzták ki magukat mindketten hisz a ház mintha megújult volna és újra régi pompájában tündökölt. 
- Azt hittem már sose végzünk. -sóhajtott nagyot a lány és lehuppant az egyik fotelba. - Figyelj öcsi, mit szólnál ha kicsit itt hagynálak? Elmennék sörért meg kajáért a közértbe. - mondta és leporolta farmerét. - Addig te meg beizzíthatnád a fűtést, ahhoz te meg apa értettetek. - mosolygott majd ezzel a lendülettel fel is kapta pulóverét és kiviharzott a csípős őszi levegőbe. 
Lassan sétált az úton s próbált minden illatot mélyen a tüdejébe szippantani. Ahogy sétált egyre inkább egy furcsa érzés fogta el. Mintha követnék. Természetesen ilyenkor nincs nálam semmi..-gondolta és sietősebbre vette a lépteit majd mikor befordult a sarkon egy súlyosabb fadarabot vett magához. Megállt és egy fa árnyékába rejtőzött el. Látta már mitől érezte magát olyan furcsán. Egy férfi volt az. Egészen fiatal és jól öltözött volt. Furcsállotta is, hogy egy ilyen alak miért követ fiatal nőket. Mindeközben próbált az árnyékban maradni, mely persze nem sikerült és a férfi rögtön észrevette s megindult felé. Mikor közel ért a lány elővette a korábban a háta mögé rejtett fadarabot és nagyot ütött a férfi fejére remélve, hogy ettől elájul. A terv be is vált, s Brook úgy döntött elhúzza a fickót egy fa mögé, vissza jön majd megkötözi és kikérdezi mégis miért követte és ki küldte. Ám mikor felemelte a férfi lábait egy helyi szőke lány észrevette őket. Rögtön oda is szaladt, mert szegény ártatlanul azt hitte Brook éppen elsősegélyt nyújt. Szitkozódott is egy sort, a lány meg betudta annak, hogy a férfi lábai nehezek. Miután közösen stabil oldalfektetésbe helyezték, a fiatal szőkeség kezet nyújtott:
-Elina Bright. Ápoló vagyok a közeli kórházban. - jelentette ki kérés nélkül, mintha csak Brook minden vágya az lett volna, hogy ma este új emberek ismerhessen meg. 
- Brooklyn Nelson. -közölte egy sóhajtást követően a lánnyal. - Nos, mit gondolsz ezen kívül tudunk még tenni valamit érte? - kérdezte, de mélyen belül remélte, hogy új ismerősének nincsenek további csodálatos ötletei. Tévedett. 
- Nos..mentőt hívunk és bevisszük a kórházba. - közölte egyértelműen. 
- Visszük? - kérdezett vissza. - Én biztos nem kísérem el. Nagyfiú. Megoldja. Különben sem vagyok én senkije, hogy kísérgessem. -jelentette ki. 
- Igazad van. - jelentette ki -  De ezzel van egy kis gond. 
- Mégis milyen gond??
- Nos az egyik ág elég csúnyán elvághatta a combod, mert vérzik éppen. -Brook lenézett s ekkor meglátta szétnyílt véres sebet. Észre se vette, annyira elvolt foglalva azzal, hogy elhúzza a férfit..Biztosan egy fa sérthette fel ennyire a lábam..-jegyezte meg önmagának szarkasztikusan majd egy mosolyt erőltetve felnézett: - Rendben veled tartok. De ne várd el, hogy beszélgessünk, nem vagy a barátom..