Egy nappal korábban
Az öröklét egy bizonyos idő után magányossá tud válni. Lassan minden ismerős arc eltűnik mellőled, legyen az élő vagy halhatatlan. Még a közeli barátok is képesek megunni egymást, hogy a szeretőkről és távoli rokonokról már ne is beszéljünk.
A magányos örökkévalóság egy idő után felemészti a tudatot, s így eljuthatunk arra a szintre, hogy szinte könyörgünk: valaki vessen véget ennek. Ez alól maga Mori, a legendás ősvámpír sem kivétel.
Eleinte kereste a célokat, új elhatározásokat, remélve, hogy talán megfeledkezik a magányról miattuk. Távoli városokba költözött, „új világokat" látogatott, mint annak idején a felfedezők. Mindig találkozott újabb és újabb arcokkal, de vajmi keveset tud mára már felidézni közülük. Mégis siratja lelke mélyén a múltat, hiszen akkor még próbált kitartani a végtelen magányba.
- Uram, sikerült italt választania? - zökkentette ki gondolatmenetéből a fiatal felszolgáló lány.
- Elnézést, akkor egy latte macchiattot szeretnék. Tudja, késő van már a presszóhoz, a meleg tej legalább kompenzálja a koffein tartalmat - válaszolt egy őszintének tűnő, de igazából csak magára erőltetett mosollyal. Egy ideje már forgatta a kezében az itallapot, de nehezen tudott dönteni az ötoldalnyi választékból (fene ebbe a felgyorsult világba), így valami hagyományosabbra esett a választása.
- Késő, uram? - kérdezett vissza zavartan a lány, elvégre még csak délelőtt nyolc óra volt.
- Tudja ez felfogás kérdése. Bár magácska még csak hozzávetőleg egy órája kezdte a munkát, úgy lehet, hogy valaki éppen az éjszakai műszakjából tér haza.
- Elnézést. Netán orvos? - tippelt a fiatal nő, oldalra billentett fejjel.
- Nagyszerű megfigyelő! Csak nem a fehér köpenyből következtette ki? - szólt vissza leplezetlen cinizmussal Mori.
- Khm, tehát egy latte... Máris hozom! - firkantotta fel kis papírjára a hölgy, majd sietve távozott, fülig vörösödve.
Mori mókásnak tartotta az ifjú halandók őszinteségét. Elnézően megcsóválta a fejét, majd elővett egy napilapot, amivel olvasást színlelhet, miközben igazából nézelődött (avagy kukkolt). Persze egy ideje már melegítette a székét a csendes kis kávéház legrejtettebb sarkában, de a halandók oly sietősen jöttek-mentek, hogy szinte negyed – vagy félóránként cserélődött a vendégek sora.
- Hát nem bájosak? - szólalt meg vele szemben egy női hang: - Mindig próbálnak okosnak tűnni, de általában zsákutcába kötnek ki.
A nőt mintha a föld alól rántották volna elő, olyan váratlanul és hirtelen jelent meg a Morival szembeni boxban. Fiatalos, húszas évei végén, vagy harmincas évei elején járó hölgy lehetett. Jelenlétéből sugárzott a túlvilági elegancia: rövid, fekete haja (melyet egy helyes pillangó formájú csattal tűzött oldalra) gallérját legyezgette, frufruját egyenesre vágatta. Csinos, fekete szoknyát viselt, piros magassarkúval, színben hozzá illő retiküllel.
- Remek emberismerő vagy, Akiko...
- Maradjunk a Yosanonál, kérlek.
- Ahogy akarod, de azért lehetnél kicsit elnézőbb is a tulajdon apáddal.
- Soha egy percig se gondoltam rád apámként... - jött az erős válasz. Mori persze nem hibáztatta a nőt, elvégre az anyja miatta lelte halálát. Nagyon kevés nő éli túl azt, ha egy dhampirt hordoz a szíve alatt.
ESTÁS LEYENDO
~ Bungou to Vampire ~
FanficA helyi egyetem padjait koptató Osamu Dazai soha sem élt kiegyensúlyozott és normális életet. Problémás anyjával egy fedél alatt és lappangó depressziójával körítve, minderre nem is lehetett volna alkalma, de egy váratlan ötletnek és egy jelentéktel...