~ Bungou to Vampire ~

14. fejezet: Találkozás

Egy nappal korábban

Az öröklét egy bizonyos idő után magányossá tud válni. Lassan minden ismerős arc eltűnik mellőled, legyen az élő vagy halhatatlan. Még a közeli barátok is képesek megunni egymást, hogy a szeretőkről és távoli rokonokról már ne is beszéljünk.

A magányos örökkévalóság egy idő után felemészti a tudatot, s így eljuthatunk arra a szintre, hogy szinte könyörgünk: valaki vessen véget ennek. Ez alól maga Mori, a legendás ősvámpír sem kivétel.

Eleinte kereste a célokat, új elhatározásokat, remélve, hogy talán megfeledkezik a magányról miattuk. Távoli városokba költözött, „új világokat" látogatott, mint annak idején a felfedezők. Mindig találkozott újabb és újabb arcokkal, de vajmi keveset tud mára már felidézni közülük. Mégis siratja lelke mélyén a múltat, hiszen akkor még próbált kitartani a végtelen magányba.

- Uram, sikerült italt választania? - zökkentette ki gondolatmenetéből a fiatal felszolgáló lány.

- Elnézést, akkor egy latte macchiattot szeretnék. Tudja, késő van már a presszóhoz, a meleg tej legalább kompenzálja a koffein tartalmat - válaszolt egy őszintének tűnő, de igazából csak magára erőltetett mosollyal. Egy ideje már forgatta a kezében az itallapot, de nehezen tudott dönteni az ötoldalnyi választékból (fene ebbe a felgyorsult világba), így valami hagyományosabbra esett a választása.

- Késő, uram? - kérdezett vissza zavartan a lány, elvégre még csak délelőtt nyolc óra volt.

- Tudja ez felfogás kérdése. Bár magácska még csak hozzávetőleg egy órája kezdte a munkát, úgy lehet, hogy valaki éppen az éjszakai műszakjából tér haza.

- Elnézést. Netán orvos? - tippelt a fiatal nő, oldalra billentett fejjel.

- Nagyszerű megfigyelő! Csak nem a fehér köpenyből következtette ki? - szólt vissza leplezetlen cinizmussal Mori.

- Khm, tehát egy latte... Máris hozom! - firkantotta fel kis papírjára a hölgy, majd sietve távozott, fülig vörösödve.

Mori mókásnak tartotta az ifjú halandók őszinteségét. Elnézően megcsóválta a fejét, majd elővett egy napilapot, amivel olvasást színlelhet, miközben igazából nézelődött (avagy kukkolt). Persze egy ideje már melegítette a székét a csendes kis kávéház legrejtettebb sarkában, de a halandók oly sietősen jöttek-mentek, hogy szinte negyed – vagy félóránként cserélődött a vendégek sora.

- Hát nem bájosak? - szólalt meg vele szemben egy női hang: - Mindig próbálnak okosnak tűnni, de általában zsákutcába kötnek ki.

A nőt mintha a föld alól rántották volna elő, olyan váratlanul és hirtelen jelent meg a Morival szembeni boxban. Fiatalos, húszas évei végén, vagy harmincas évei elején járó hölgy lehetett. Jelenlétéből sugárzott a túlvilági elegancia: rövid, fekete haja (melyet egy helyes pillangó formájú csattal tűzött oldalra) gallérját legyezgette, frufruját egyenesre vágatta. Csinos, fekete szoknyát viselt, piros magassarkúval, színben hozzá illő retiküllel.

- Remek emberismerő vagy, Akiko...

- Maradjunk a Yosanonál, kérlek.

- Ahogy akarod, de azért lehetnél kicsit elnézőbb is a tulajdon apáddal.

- Soha egy percig se gondoltam rád apámként... - jött az erős válasz. Mori persze nem hibáztatta a nőt, elvégre az anyja miatta lelte halálát. Nagyon kevés nő éli túl azt, ha egy dhampirt hordoz a szíve alatt.