Nem kívánt szerelem

1. rész

A mai napot nem nevezném átlagosnak. Hogy is nevezhetném? Pontosan egy éve.. Egy nyomorult éve vesztettem el. 

Egy végzetes buli, amit azóta minden nap megbántam. Mindig azt kívánom, hogy mindez csak egy rossz álom legyen, amiből visszahoznak az ő édes csókjai. De nem így történik. A várt csók nem melegíti fel ajkaimat, ő nem suttog mézédes hangon a fülembe, nem cirogatja a hajam, nem mosolyog rám, nem néz mélyen a szemembe. Pedig mennyire.... Ó, de mennyire szeretném. 

De ez sem segít, nem hozza vissza Őt. Csak tudnám, hogy miért. Egy éve agyalok rajta, de nem találom a választ a kérdésemre? Miért pont Ő? Maga volt a megtestesült tökély. Mindenkihez volt egy jó szava, kedves volt, szerethető, vidám, gondoskodó, megfontolt, korához képest érett és felelősségteljes. Nem találkoztam és tudom, hogy nem is fogok még egy olyan emberrel, mint ő. Nincs még egy. 

Bár nem voltunk felnőttek, nem tudhattunk magunk mögött egy hosszú házasságot, szerelmünket nem pecsételte meg három nevető gyerek, csak tinédzserek, egyszerű fiatalok voltunk, mégis tudom, hogy szerelmünk tiszta és őszinte volt. Olyannyira tiszta, mint Alex tekintete. A tekintet, ami már csak az emlékeimben él és a képeken a szobám falán. Megérinti a szívem, hacsak rá pillantok egyre. Eszembe jut a nap, mikor készült. Minden emlékem vele olyan, mintha tegnap történt volna. Gyermekkorunk és barátságunk időszaka, aztán négy év szerelem, mintha mind a tegnap történése lenne. 

Az az éjszaka, meg mintha másodpercekkel ezelőtt történt volna. Annyira tisztán emlékszem mindenre, minden mozzanata beleégett az elmémbe. Fogva tart, mintha már mindig látnám magam előtt, míg erőm engedi, hogy kinyissam a szemem. Pedig már egy éve. Egy éve hiányzik a másik felem, aki elkapott, ha zuhantam, s velem repült, mikor szárnyaltam. Egy éve érzem magam üresnek. 

Nagy nehezen, gondolataim közepette kimásztam az ágyból, amilyen gyorsan tudtam, letusoltam, és a már előkészített fekete cuccaimat kaptam magamra. A hajamat csak felkötöttem lófarokba, hiszen Ő mindig szerette, ha úgy viseltem.

- Elmentem. - szóltam be anyának a konyhába, majd elkaptam a táskám és a már ismert kis dobozomat, s a választ meg sem várva ki is léptem a házból.

A taxi, amit hívtam, szerencsére időben érkezett, így minél hamarabb indulhattam. Az út csendesen telt, az ősz hajú, meggyötört sofőr nem kezdett az időjárásról, esetleg a forgalomról csacsogni, mint a filmekben, amiért hálás is voltam. Megköszöntem a fuvart, fizettem, majd óvatosan kiszálltam.

Kitártam magam előtt a temető hatalmas kapuit, végig sétáltam a sok síremlék között, míg meg nem találtam a szerelmemét.

,,Alexander Peterson

13.07.1998 - 26.09.2018"

Leültem a gyönyörű, márvány keret szélére, és a fekete dobozt a kezembe vettem. Mindig, mikor ide jövök, magammal hozom ezt a dobozkát, benne egy pár közös képpel, és szerelmünket megpecsételő tárgyakkal, mert hiszem, hogy Alex velem van, és hiszem, hogy nem egyedül szorongatom itt ezt a sok emléket. Hiszem, hogy nem egyedül sírok itt, s hiszem, hogy ő sem így akarta.. Mégis így alakult.. Miért? Ő.. ő... volt az én mindenem, és ennél többet érdemelt. Nem kellett volna ilyen fiatalon elmennie. És minden az miatt az átkozott buli miatt. Gyűlölöm magam érte.. Ha nem akartam volna annyira elmenni, nem mentünk volna.. És akkor az az idegen.. Sajnálom, Életem! Én.. annyira.. sajnálom..

Könnyeim záporesőként csordultak végig az arcomon. Ez a minimum, amit megérdemlek. Ez, ami nekem jár azok után, hogy csakis az én hibámból nincs már köztünk Alex. Nem akarom megszüntetni ezt a maró érzést, illetve ha mégis, az csak úgy lenne lehetséges, ha mellette lehetnék. Ha újra ujjai köré fonhatnám ujjaimat, beletúrhatnék a hajába, rámosolyoghatnék. Rá, és nem az emlékére, ami már csak a fejemben létezik. Én Őt akarom látni, érezni akarom a lélegzetvételét, a sóhajait, a létét. De ez lehetetlen, így hát marad nekem a kínkeserves magány. Ha kívánhatnék egyet, mégis azt kívánnám, hogy ha nem lehetünk együtt, és valakinek mindenképp távozni kell, akkor hadd éljen ő, és hadd menjek más világra én. Ő szenvedett az én hülyeségem miatt.. Az ő arca merül feledésbe lassan, míg én minden nap szembe tudnám köpni magam. Nem így kellett volna történnie. Olyan átkozott vagyok. Annyira látnám magam ott feküdni a vértócsa közepén. Életem szerelmét látni ott rémes volt. Rosszabb érzés, mint amire az ember azt érzi, még ki tudja bírni. Miért nem én feküdtem ott, és ő sírt volna mellettem? Sírni látni kevésbé fájdalmas érzés lett volna, mint holtan fekve látni.