A hűtlen

1 ➤ Az előadás

• Mina •

Velence szigetváros. Európa legnagyobb kikötője volt fénykorában, szépsége vetekszik valamennyi városéval, egyediségének nincsen párja. A tengerre épült vízi csoda évente turisták millióit vonzza magához, legfőképp a farsangi időszakban, azonban Velencében nyáron se  lehet egy zsebkendőt sem elejteni.

A szerencsések közé tartozok, hogy itt élhetek, egy bérlakásban a Canal Grande partján. Ha reggel kinyitom az ablakot, érzem a tenger illatát, látom a gondolásokat.

A lakást és a jómódú életemet nem magamnak köszönhetem. A férjem gazdag nagynénje ráhagyta minden vagyonát, ingatlanokkal és értékpapírokkal együtt, így tudtunk venni egy lakást Velencében. A férjem nem dolgozik már, nincs rászorulva, és én sem lennék, ha nem lennék szerelmes a zenébe. Egy középiskolában tanítok, órák után pedig a kórust vezényelem.

Több, mint a semmi. Háromszor jelentkeztem a zeneakadémiára oktatónak, de mindhárom alkalommal elutasították a felvételimet. Valószínűleg, ha fizetnék nekik, felvennének, de a férjem elutasította az ötletemet. Szerinte abszurd, hogy nekem kell azért pénzt költenem, hogy bekerüljek az álommunkahelyemre. Sajnos igaza is van.

Salvatore Lazzaro középiskolában kettővel fölöttem járt, halálosan szerelmes volt belém. Levelekkel bombázott, a szüleimtől megkérte a kezem, de ők szerencsére elutasították a kérelmét. Amikor megkapta az örökségét, anyagi biztonságot ígért nekem. Tizennyolc éves voltam, ezzel le lehetett venni a lábamról. Megtartotta a szavát, mindent megkaptam tőle, amit pénzzel meg lehetett venni, de semmit, amit szeretettel vagy jóindulattal.

Kiröhög, mikor a terveimről beszélek, és elmondja a barátainak, milyen szánalmas a felesége, amiért zenész álmait üldözi. Velence klubjaiba jár, pénzes társaságokkal kártyázik. Nagy lábon él, az anyagi dolgaiba nem kever bele engem, amolyan klasszikus olasz családból származik, ahol a nőnek kuss a neve.

Részmunkaidős állásom van, csak délután járok be az iskolába, melyben 1500 fiatal tanul nap mint nap. A diákjaim 15-18 évesek, a kórusom pedig húsz főből áll, akiket én szelektáltam ki. Csúnya ez a kifejezés, de így, hogy csak azok maradtak, akik szerelmesek a zenébe (és persze tehetségesek is), sokkal jelentősebb sikereket tudunk elérni, mintha mindenki bekerült volna, valamint így nagyobb eséllyel fognak a Zeneakadémiára is bekerülni.

Minden héten szerdán és pénteken tartok órákat, ahova becsületesen bejár mindenki, akinek helye van.

– Jó estét, tanárnő – köszöntött Valeria Gallo, majd mosolyogva lerakott egy bögre mézes teát az asztalomra. – Influenzaszezon van, nem szeretnénk, ha megfázna a tanárnő torka.

– Áh, köszönöm – feleltem, majd beleszürcsöltem az italba. A diákjaim szerettek meglepni apróságokkal, főleg úgy, hogy minden próbán aprósüteménnyel és kávéval vártam őket. – Jönnek a többiek? Lassan szeretnék kezdeni – közöltem vele, miközben az órámra pillantottam, ami hetet mutatott.

– Jönnek mindjárt, csak akadt egy kis... fennakadás – nyögte ki, miközben látványosan az ablakon kinézett, hogy jönnek-e már csoporttársai.

– Fennakadás?

– Illetve nem is... – vett egy mély sóhajt, majd folytatta. – A Sorbonne Egyetem zeneelmélet-oktatója Velencében marad egy fél évig, hogy a Zeneakadémián tanítson, és a kurzusai nyilvánosak, és mindenki elment meghallgatni, de elméletileg hétre vége az előadásnak... Itt kéne már lenniük.

Hátradőltem a tanári székemben. Haragudnom kellett volna rájuk, amiért a kórus ellógja a próbát, de be kellett látnom, nemes ügy érdekében teszik.

– Te nem szeretted volna megnézni? – kérdeztem Valeriától, aki engedően megrántotta a vállát.

– De, csak nekem fontos a kórus, és... – folytatta volna, azonban én közbevágtam.

– Nincs kedved elmenni? Lehet, hogy tovább tartja egy kicsivel, és a végére még odaérhetsz.

– Fiatal az oktató... és lenne kedvem megnézni, de akkor tanárnő egyedül maradna – válaszolt. Valeria az egyik legbecsületesebb diákom volt, és a képessége sem hagyott sok kívánnivalót maga után, viszont néha a kedvességét már túlzásnak éreztem.

– Honnan veszed, hogy egyedül maradok? Ki nem hagynám az előadást – mosolyogtam, és a lány felpattant a helyéről, olyan izgatott lett, hogy le sem lehetett volna állítani.

Az előadás helyszíne csupán pár percre van az iskolától, így még a vaporetto árát is megspórolhatjuk. Nem túl gyakran járok vízibusszal, szívesebben sétálok, mivel a város szépsége még mindig minden alkalommal lenyűgöz.

A velencei Zeneakadémia elegáns hely. Ahogy az ember belép az ajtón, rögtön a hatalmas előcsarnokba kerül, és azonnal megpillantja a monumentális lépcsősort. Az épületet több helyen is korinthoszi oszlopok tartják, ami így olyan hatást kelt, mintha az ember visszautazott volna az ókorba.

Valeriával felmentünk az első emeletre. Az összes fogadás és nagykoncert a hatalmas bálteremben található, nagyobb alkalmakkal emberek ezrei fordulnak meg a helyiségben.

A terem közepén állt az oktató, aki minden bizonnyal a párizsi egyetemről érkezett. Csak a sziluettjét láttam, de az energia, amit sugárzott, elért hozzám is.

Az óra zárásaként Vivaldi A-moll concertóját játszotta le. Gyakorlott hegedűs voltam, kotta nélkül el tudtam játszani a darabot; de a zenetanár ezerszer jobban adta elő, mint amiről én valaha is álmodhattam. Személyesen én mindig ragaszkodtam a kottában leírtakhoz, de a művész nem tette, díszítésekkel színezte ki, amely megadta neki a tiszta szépséget.

A terem zsúfolva volt zenekedvelő emberekkel, így csak az ajtóban találtunk magunknak helyet Valeriával. Alig álltam a lábamon, úgy lenyűgözött az előadás, a diákom pedig könnyezni kezdett.

Amikor a végére ért, a művész meghajolt. A teremben lévők felkeltek helyükről, és tapsvihar töltötte meg a termet. A jelenlévők között ott találtam a diákjaimat is, akik a zenétől elérzékenyülve dicsérték egymás között az előadást.

– Menj oda a többiekhez, hogy ne legyél egyedül – tanácsoltam a lesokkolt Valeriának. – Dolgom van otthon. – mondtam neki. Ami azt illeti, nem volt dolgom, viszont a férjem minden alkalommal, mikor túl későn értem haza, veszekedett rám, és egy ilyen pompás előadás után nem volt hangulatom még vitatkozni vele.

Bólintott, majd már indult is csoporttársai felé. – Rendben, tanárnő. Viszont látásra!

Miután elbúcsúztam a diákomtól, már indultam is haza. Áprilisban Velencében még nincs az a forróság, ami nyáron jellemző a településre, főleg nem este, úgyhogy belebújtam fekete blézerembe.

Rettenetesen el voltam fáradva a hosszú naptól, de a zene felvidította a nyomott estémet. Velence utcái teljesen sötétek voltak, csak a lámpák fénye világította meg az utamat. Odaértem a bérlakáshoz, ami az otthonom volt, és már elképzeltem, hogy teljes nyugalomban lefürdök, majd befekszek a férjem mellé, és talán szerelmeskedünk is egy kicsit.

Csend telepedett a lakásunkra. A hálószobánkból fény szűrődött ki az ajtó alól, arra következtettem, hogy a férjem valamit dolgozik. Ledobtam a táskámat, és széthúztam a blézeremet, majd a lehető legóvatosabban lenyomtam a kilincset, csupán egy résnyire nyitottam ki az ajtót, hogy titokzatos maradjak. Amikor jobban kitártam az ajtót, rögtön be is csuktam magam előtt. Úgy éreztem, mintha a szívembe egy tőrt szúrtak volna, jól megforgatták benne, majd darabokra törtek volna azt.

Felkaptam az előbb eldobott táskámat a vállamra, és kirohantam az utcára. El akartam tűnni a férjem elől.