A hűtlen

2 ➤ A Citronella

Felszálltam az első vaporettora, ami szembejött velem. Nem is néztem, hogy merre tart, de a legtöbb vízibusz Velencében a Canal Grandén megy végig, és az étterem, ahol a nővérem dolgozott szakácsként, a csatorna partján helyezkedett el. Leszálltam a Rialtonál, onnan mindössze öt perc séta eljutni a helyszínre.

Az étterem áprilistól októberig délelőtt 10-től éjfélig volt nyitva. A nővérem általában estefelé dolgozott, a délelőttöket végigaludta, szabadideje pedig alig volt, azon kívül, hogy szerdánként és szombatonként nem kellett bemennie a munkahelyére, a Citronellába. Velence egyik legforgalmasabb étterme volt, már a megalakulása óta zsúfolásig megteltek a helyek a főszezonban.

Detta szombatonként élte közösségi életét. Halmozta viszonyait férfiakkal, de hamar megunta mindet, hosszú kapcsolata pedig nem is tudom, mióta nem volt. Kivételesen gyönyörű nő volt, a kor szépségideáljának tökéletesen megfelelt, hosszú barna hajjal rendelkezett, formás homokóra alakja volt, de cseppet sem hízott el, és érdekelte a divat is. A nők féltékenykedtek rá, főleg, mikor Detta elcsábította a férjüket.

Megérkeztem az étterembe. Már elég későre járt, csak néhány párocska üldögélt a teraszon, Detta pedig a belső helyiségben számolta a pénzt. Odamentem hozzá, és magamhoz szorítottam. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogy a férjem a másik nővel fajtalankodott a hitvesi ágyunkban.

– Mi a baj, drágám, mi történt? – kérdezte, ahogy egy puszit nyomott a hajamba, és egy percre sem engedett el a karjaiból. Mint egy kisgyerek az anyja kezei között, úgy éreztem magam.

Nem tudtam megszólalni, csak öleltem magamhoz, és a könnyeimmel küzködtem.

– Megcsalt... – nyögtem halkan, mire Detta a hajamat kezdte simogatni, hogy megnyugtasson. Nem tudtam mást mondani, nem tudtam mást tenni, csak ott állni, és sírni.

– A szemét! – kiáltotta. – Hogy merészel téged megcsalni? A felesége lennél, nem?

Bólogattam, bár nem nagyon bírtam felfogni nővérem szavait, csak azt tudtam, hogy támogatni próbál.

– Nem akartam elhinni... Lehet félreértettem... – győzködtem, de inkább saját magamat próbáltam elhitetni, hogy valójában nem csalt meg. Sosem néztem volna ki belőle, hogy képes rá.

– Nem értettél semmit félre – rázta meg a fejét. – A férfiak rohadékok. Csak a farkuk ér valamit.

Detta pár percig még támogatott, majd éjfél körül az utolsó vendégek is elmentek. A nővérem mindig meg tudott nyugtatni. Mivel sokkal tapasztaltabb volt, így könnyebben adott hathatós tanácsokat nekem.

– Nem kéne lassan bezárni? Már mindenki elment – állapítottam meg, mire megrázta a fejét.

– Még várok valakit – jelentette ki, és ahogy kimondta, két keménykalapos férfi lépett be a bejárati ajtón, felcsukták a villanyt, és Dettával szemben álltak meg.

Az egyikük még akkor sem vette ki a szivart a szájából, amikor a beltérbe ért, cseppet sem tisztelve a nővéremet vagy engem. Egyikük sem volt túl magas, de volt valami a tekintetükben, ami aggodalamra adott okot. Végigvizsgáltak engem, szinte arra készültem, hogy meg is fognak motozni, de végül hozzám nem szóltak.

– Jó estét, signorina – szólalt meg az egyik, amelyikük nem dohányzott, miközben Dettára nézett. – Don Contorno a...

– Igen-igen, tudom, adom is – mondta engedelmesen, majd a kasszához nyúlt, és egy nejlonzacskóba mélyítette az aznapi bevételt, majd átnyújtotta azt a férfinak.

– Ez volt ma minden? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a másik, ahogy a pénzt nézegette, majd kivette a szivart a szájából.

– Igen, a borravaló is benne van – felelt büszkén, miközben a zacskóra mutatott.

A férfi még egyszer szemügyre vette, majd amikor elégedett lett a válasszal, kivett valamennyi pénzt, és Detta kezébe nyomta.

– Remélem, elegendő a fizetése, signorina, a Don megkért, hogy adjunk magának fizetésemelést. A főnök elégedett lesz a bevétel láttán, nem sajnálja magától.

Detta teljes hidegséggel hallgatta a férfi mondandóját. Nem nézett közvetlenül a szemébe, inkább a homlokát vizslatta, majd lehajtotta a fejét.

– Köszönöm – válaszolt csendesen. – Lassan szeretnék bezárni, szabad?

Mindkét férfi biccentett mindkettőnk felé, majd elhagyták az éttermet. – Viszont látásra, signoriták!

Elmosolyodtam, mivel már hosszú ideje nem vagyok signorita, azonban alkalom adtán még most is rosszul hivatkoznak rám. Bizonyára nem nézik ki egy huszonöt éves nőből, hogy férjes asszony.

Amikor már biztosan nem láttam az árnyékukat sem, a nővéremhez fordultam.

– Mi volt ez?

– Semmi – vágta rá azonnal, majd egy mély levegővétel után lehuppant az egyik székre.
– Méghogy Velencében nincs maffia... Tele van velük a város, pedig minden ki van plakátolva, hogy NO MAFIA!

– Ez a maffia volt? – lepődtem meg. Meg voltam győződve, hogy a maffia valójában csak egy összeesküvés, aminek nincs valóságalapja, és csak a regényekben szerepel.

– Az – morgott az orra alatt. – A Citronella étterem túl hatékonyan működik, és túl jó helyen van ahhoz, hogy ne legyen a maffia kezében. Tudod, mindig is meg akartam venni ezt a helyet, de már valami rohadt Don birtokolja.

– Nem tudsz annyi pénzt összegyűjteni, hogy kivásárold magad? – érdeklődtem a helyzete felől, mire megrázta a fejét.

– Papíron már régóta én vagyok a Citronella tulajdonosa – sóhajtotta. – Arra kértek, hogy az étterem maradjon teljesen legális, ezért az enyém a hely. De minden este, záráskor jön két nagydarab fickó, mindig mások, akik követelik az aznapi bevételt, és ki is fizetnek engem. Amikor azt látja a Don, hogy elégedetlenkedek, megemeli a béremet. Azt gyanítom, hogy nem akar engem bántani, hiába fenyegetett meg, hogyha ellenkezek, golyót repít a fejembe.

Miközben mesélt, le kellett ülnöm. A történet közben a lábaim elgyengültek, és ha elképzeltem a meggyilkolt nővérem holttestét, az ájulás kerülgetett. Ugyanazon a napon megcsalt a férjem, a nővérem pedig halálos veszélybe került, én pedig nem értettem, mit vétettem, amiért ezt érdemeltem.

– Ezt miért nem mondtad el nekem eddig? – kérdeztem Dettát. Láttam rajta, ahogy meggondolja, mit válaszoljon. 

– Egyszerű, nem akartam, hogy félts engem. Van neked elég bajod a féreg férjeddel, nem kell még velem is foglalkoznod – rázta meg a fejét. – Hozok neked bort, Mina.

Mina. Olyan kedvesen mondta a becenevemet, ahogy senki más nem tudta. Ő adta ezt nekem, amikor még kicsik voltunk. Három éves volt, mikor én születtem, és túl hosszú és nehéz volt számára a Monica név. Ami azt illeti, senki nem szólít a teljes nevemen, sőt, akad olyan ismerősöm is, aki azt hitte, hogy a Mina az anyakönyvezett nevem. Amikor fiatalabb voltam, azt mondták a barátaim, hogy úgy hangzik, mintha istennő lennék, ami így szerintük tökéletesen illett a kinézetemhez.

Tipikus olasz nő, akin van mit fogni. Barna haj, bőr és írisz, hatalmas ajkak és szemek, természetesen göndör fürtök. A körmeimet mindig fehérre festettem, az arcomra csak minimális sminket tettem, hogy kiemeljem a gödröcskéket, amelyek megjelentek rajta, amikor mosolyogtam. Az alakomnak megfelelően öltözködtem, mindig kiemeltem az idomaimat, azonban elég gyakran vissza kellett fognom magam, és emlékeztetnie kellett a férjemnek, hogy tanárnő vagyok, ennek megfelelően kell ruházkodnom.

Detta visszatért a borral. Nem tudom, mennyit beszélgettem vele a megcsalásról, zokogtam is előtte, de ő nem ítélt el miatta, sőt, támogatott. Folyamatosan töltöttem magamnak az italt, amíg jobban nem éreztem magam.

– Nem így akartam elmondani, nem is most, de azt hiszem, jogod van tudni – kezdte a nővérem. – Megismerkedtem Párizsban egy férfival, és hivatalosan is együtt vagyunk.