Az Átkozott Főnix

8. Fejezet: Én és Ők

Hát akkor újra. Sötétség, nyugalom, elveszett időérzék majd a csontig hatoló égető fájdalom. Nem tudom, hogy meddig tekeregtem és sipítoztam, de igazából már nem is igazán érdekel. Sokáig a szememet sem nyitottam ki, nem akartam látni azt, hogy újra kezdődik ez az egész. Csak feküdtem és szerettem volna nem létezni többet. Meghalni nem tudtam, mert akármikor megtörtént újjáéledtem.

Sokan vágynak erre, de senki nem tudja igazából, hogy mit is jelent. Kíváncsiak arra, hogy mi van a túloldalon, de még én sem tudnám megmondani. Nem hiszem, hogy csupán végtelen semmi lenne ott. De ha mégis akkor honnan jöhetett a Bestia, mert az halál biztos... - Oh, várj! Már az sem olyan biztos. – akkor inkább 100%-osan biztos, hogy nem az ismert világunkból jött. Vagy innen jött volna? Ennyire nem ismerjük a saját világunkat?

Szemeimet továbbra sem nyitottam ki, mert attól féltem, hogy ha megteszem, újra berobbanok ebbe a fájdalmas létezésbe és kezdhetem elölről ezt az értelmetlen halálfutamot. Így, hát csak feküdtem és próbáltam élvezni a helyzetet, amíg lehet. Hallottam a madarak gondtalan csicsergését és a szél süvítését, mely engem el nem ért. Mélyet szagoltam a levegőbe, amely dohos és kelletlenül hűvös volt még forrongó tüdőmnek. Megremegve nyitottam ki szemem. Első dolog, ami elém tárult az egy hatalmas négyzet alakú kürtő, emeletekre szedve. Oldalra fordítottam a szemem, amit termetesre nőtt kormos növények fogadtak, szerencséjükre vagy három méterre voltak tőlem, így nem égtek meg. Visszafordítottam a fejem az ég felé és néztem a Nap egyenes vonalát, ahogy kíváncsian bevilágít az emeletekre. A napfény enyhe vörös színben izzot, így feltételeztem, hogy napnyugta van. Felfeküdtem és egy növényekkel benőtt impozáns szökőkút állt előttem.

Feltápászkodtam és közömbösen nyugtáztam, hogy körülöttem ismételten minden úgy néz ki, mintha egy erdőtűz pusztított volna. Lenéztem magamra és észrevettem, hogy a ruháim többé nem tudják ellátni funkciójukat. Soha nem értettem, hogy miért, vagy hogyan lehet rajtam még ruha a Bestiával való találkozások után, de jobb volt, mint pucéran lófrálni, bár ez esetben esztétikusabb lett volna. Sóhajtottam és elindultam a kúthoz reménykedve, hogy van benne víz. Ahogy körbe tekintettem, egyértelművé vált számomra, hogy, ahol ezúttal újraéledtem egy be nem fejezett épületkomplexum. Nem volt kicsi a maga öt emeletével és ezzel a közepén elhelyezett kis parkkal.

A kúthoz értem és reménységemre volt benne víz. Tisztának tűnt, de ha nem is az, mit árthat valakinek, akit egy dühös fekete felhő darabokra tépett? Jó ízűen szürcsöltem és közben eszembe jutott az a palack víz, amit még a városban ittam, szintén egy kútnál. Ez összehasonlíthatatlan volt azzal, nem tudom, hogy szomjasságom miatt vagy más miatt, de az volt a legjobb víz, ami valaha lefolyt a torkomon.

Megmostam az arcomat és meredtem a szökőkút víztükrének. Elnyűttnek, fáradtnak és életuntnak tűntem; ez az arc már nem az volt, amire én emlékeztem. Furcsa volt, hogy a hajam is hosszabb volt az emlékezettnél, de nem törődtem vele, nem éppen ezt tartottam fontosnak. Megpróbáltam mosolyogni letesztelve, hogy emlékszem e még arra, hogyan kell, de csak egy keserűséggel telt erőtlen vigyort sikerült összehozni.

Dühödten rácsaptam a vízre és lehajtottam fejem. Elnémultam, becsuktam a szemem és csak vártam a vihart, amiről tudtam, hogy nem tudom megállítani. A természet élettel teli hangjai sem tudták elnyomni a folyamatosan szakadozó lélegzetemet. Minden levegővétellel csak jobban remegett. Arcomat rángatta a feltörni készülő érzelmeim magmája, majd lassan az egész testem remegni kezdett a felgyülemlett feszültségtől. Nem bírtam tovább. Összeestem és hangosan zokogni kezdtem.

Miért? – kiáltottam mintha az egész világot kérdeztem volna. – Miért? Miért? Miért... - ismételgettem- Miért én? Én csak megakartam szabadulni a fájdalomtól! Nem pedig minden egyes alkalommal az elejéről kezdeni! Ezt érdemlem? Veled kezdődött mindez. Azzal, hogy elhagytál, eldobtál, mint egy értéktelen szemetet. Majd az utánad következők is ezt tették... Értéktelen senki vagyok, akit még a halál sem akar befogadni?! – Teljes erőmből a földnek csaptam a kezem és torkom szakadtából kiáltottam. – Mit tettem, hogy senki sem kellek? Csak annak a Szörnyetegnek. – suttogtam mintha realizáltam volna valamit.