Az Átkozott Főnix

6. Fejezet: Csend

~Elkezdtem remegni és úgy éreztem magam, mint aki mindjárt összeesik. A bejárattal szemben egy tizenöt méterre volt egy szökőkút. Ingatag lábakkal odabattyogtam és leültem a szélére, de mielőtt a telefonhoz nyúltam volna megmostam az arcom. Reméltem, hogy segít valamennyire lehűteni a félelemtől felhevült vérem, de pechemre még a víz se volt hideg.

Lassan előhúztam a csoda folytán még működő telefonomat és felnyitottam. Ahogy megéreztem, a Szörnyeteg üzent. Pókhálós képernyőmön át is láttam a kiolvashatatlan nevet.

Hát, essünk túl rajta!

„Látom megtanultál menekülni. Remélem futni is tudsz, mert ezúttal gyorsan beteljesítem kívánságodat. Szívesen!"

Eltudtam menekülni? Lehetséges ez? Még ha csak pár napig, de akkor is. Vajon meddig lesz ezúttal nyugtom? Lehet, hogy az erdőben kellett volna maradnom? Már itt van? Itt volt egész eddig és várt? Én voltam a légy, aki belerepült a hálójába?

Torkomban dobogott a szívem, orromon át zilálva jött a gőz és bőröm izzadt, mint egy maratón futónak. Ekkor valaki gyengéden megérintette a vállam, amire majdnem megállt a szívem és olyat oldalra vetődtem, hogy elgurultam a padokig. A hirtelen mozdulattól meghúztam a gerincemet is és bevertem a tértem. Felugrottam és három ügyetlen, de gyors mozdulattal a padok mögé kerültem. A szökőkúthoz fordultam, de nem láttam a senkit. Fülemben hangosan dobolt a vér, nyakamon duzzadt az ér és szívem majd kiugrott a helyéről. Gyorsan kapkodtam a fejemet, hogy megtaláljam, de csak a járókelők tekintetét sikerült elkapnom.

Még vagy egy percig feszülten figyeltem, mit sem törődve az ítélkező tekintetekkel. Majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem a jóakaróm volt felegyenesedtem és telefonommal együtt felvettem a maradék büszkeségem is, ami körülbelül a telefon szintjén is volt.

A padon ahol az imént ültem egy palack víz volt, de körülötte sehol senki. Ekkor eszembe jutott, hogy a felszállás óta nem ittam. Felvettem a vizet és még egyszer körülnéztem, továbbra sem láttam jelét a titokzatos palacktulajdonosnak. Felemeltem a Naphoz az átlátszó folyadékkal teli palackot. A palackon nem volt szalag sem és a ragasztó nyoma sem látszott, olyan volt, mintha a gyárból frissen hozták volna. Kupakja azonban rózsaszín volt és úgy szintén nem volt rajta semmi árulkodó jel. Ahogyan a Nap átvilágított a palackon szivárványt szórt szanaszét.

Bizalmatlan voltam a dologgal kapcsolatban, de most túl szomjas voltam ahhoz, hogy ilyen miatt aggódjak. Amúgy is, ha valami szesz az csak jó, ha pedig valami mérgezett lötty mindegy hiszen Koponyafej úgy is meg akar ölni. Az élve szétmarcangolásnál nem hiszem, hogy rosszabb lenne a mérgezés; másrészt a halál meg eddig sem volt túl befogadó velem szembe... Mi történhetne?

Lassan kortyolni kezdtem. Hűs volt és kellemes. Víznek tűnt, de valahogy sokkal jobban esett mint eddig bármilyen folyadék, amit eddig ittam, lehet, hogy csak a szomjúságom miatt. Valami történt velem. Szívem megnyugodott, fülemben nem dobolt a félelem és egész testemet kellemes érzés járta át. Nem tudtam mi ez, de biztos voltam, benne, hogy nem egyszerű vizet ittam.

Miután az utolsó cseppeket is kiittam az üvegből körbenéztem kukát keresve. Közvetlen mögöttem volt. Szemem sarkából valami szokatlant vettem észre, de mire elfordítottam a fejem eltűnt. Majd megint és megint. Fehér foltok? A Nap fénye szórakozik?

Vagy talán az italba vo...

Nem! – Hallottam. Valaki mintha suttogott volna.

A város ezen része se a csöndességéről volt híres, így akár hallhattam valakik beszélgetéséből is. Érdekes véletlen mindenesetre.