Csak egy szerelmes lány

Megjöttem

*Nagyon hangos ébresztő*
- Erre az ébresztőre mindig hamar kitudok ugrani az ágyból, mert borzasztó idegesítő... de muszáj, különben simán visszaaludnék. Egy újabb reggel. Szokás szerint kikeltem az ágyból, elhúztam a függönyöket és beágyaztam. A nap is a helyén volt egy darab felhő sem árnyékolta el. Általában időjárástól függően öltözködöm. Bár sokszor nem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel, nos ma sem volt ez másképp.
- Szerintem ma valami világos színű ruhát veszek fel.
Egész hamar sikerült kiválasztanom a kedvenc mályva lilás felsőmet és ehhez nagyon jól ment a levendulás farmerem. Szokatlanul csendesen indult a reggelem. Általában mindig csörömpölést hallok a konyhából.
- Biztosan már munkába vannak...
Kinyitottam sajátfestésű ajtómat (amúgy nagyon szuperül néz ki, egy tájképet festettem rá a kedvenc virágaimmal) és lementem. Elkészítettem a reggelimet. A mai menü banános zabkása, egy friss alma meghámozva és egy forró karamellás kávé. Imádom. A szendvicsemet is elkészítettem majd indultam is volna iskolába, mikor éppen kinyílt a bejárati ajtó. Elsőnek édesanyám lépett be, mögötte egy vörös hajú, kékszemű, igazán elegáns szettben lévő fiú, aztán édesapám.
- Jó reggelt Meggi! - szólalt meg anyukám kissé zavartan.
- Ömm jó reggelt!
- Tudom, hogy szólnom kellett volna de nem akartalak felébreszteni hajnalban. De Richárdnak nemrég szállt le a gépe és muszáj volt elmennünk érte. Remélem megérted...
- Igen megértem, de ki is Ő...? - tettem fel a kérdést igen erélyes hangnemmel.
- Persze, persze bemutatjuk neked Reininger Richárdot. - lépett elő apám.
- Szia, szólíts csak Ricsinek! - mosolygott rám s kezet nyújtott.
- Te lennél a...?
- Igen.
- Meggi kérlek mutatkozz be. - mondta kicsit förmedt hangon édesapám.
- Már a neve se tetszik... egyáltalán honnan jött ez? Tiszta nevetséges...
- Már épp indulni készültem a suliba.
- Szívesen elkísérlek! - mondta kedvesen a fiú.
- Egyedül is eltalálok oda... - és kisuhantam a házból.
- Valami rosszat mondtam?
- Dehogy, Ő már csak ilyen...- mondta apám.
- De biztos össze szoktok majd. - anyám elszomorodott. De igyekezett, ezt nem kimutatni. Csalódottan érezte magát. Azt hitte, hogy kedvesebb leszek majd és megváltozik a véleményem. De ez még csak a kezdet volt. Nem vagyok egy könnyű eset, ezt én magam is elismerem.
- Komolyan mondom, hogy ezt nem hiszem el. Mi az, hogy csak így a semmiből előbukkant ez a furcsa szerzet?! " Jaj Meggi kérlek mutatkozz be..!" Ble...És még csak nem is akartak szólni róla. Mindent eltitkolnak, semmibe nézik az érzéseimet.
- Talán már nem is vagyok fontos nekik...? - hasadt a fejembe ez a kérdés. Úgy ütött belém, mint a balta a már kettészelt fába. Így is volt elég gondom persze, hogy még jött ez is.
Egész úton csak töprengtem, hogy mit is csináljak. De tiszta paradoxon volt. Hiába gondolkodtam, ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. Úgy éreztem, ennél rosszabb már nem is történhet. De beléptem az iskolába.