Csak egy szerelmes lány

Meglepetés

"Kedves Norman!
Szeretettel hívlak meg születésnapi bulimra, amelyet június 15-én tartunk nálunk." - Áh nem.. ez így nem lesz jó.

"Kedves Norman!
Meghívlak születésnapi bulimra ame.." - Istenem, így se jó!

"Kedves Nor..."
- jó.. figyelj - néztem a tükörbe s bámultam meredve magam.
- szépen odamegyünk, nincs szükség semmilyen meghívóra.. csak odamegyünk és minden klafa lesz. El fog jönni, bulizunk egyet és vidáman fog véget érni a nap. Ne aggódj!
- próbáltam nyugtatni magam. Arrébb léptem s kinyitottam a kissé nyikorgó szekrényemet, de teljesen kétségbe estem, mert őszintén fogalmam sem volt, hogy melyik ruhámat vegyem fel..
- Ebben egész csinos lennék :)
- Szerintem nem! - gyorsan hátrafordultam és kerestem, hogy ki szólt hozzám. De nem láttam senkit.
- Biztos beképzeltem..
- Hm, talán ez! Ez a szín menne a cipőmhöz.
- Felejtsd el!
- Hahh? Ki az? - nem szólt senki. Kezdtem kissé pánikba esni, hogy mi a fene történik.
Kivettem egy ruhát minden szó nélkül s csendben távoztam a szobámból.
Siettem lefelé a lépcsőn és  finom illat csapta meg az orromat. Közelebb lépve a konyhához édesapám éppen palacsintát készített reggelire. Vidám volt. Úgy láttam, hogy jobb kedve van a szokásosnál is. Anyukám dúdolva lépett ki a fürdőszobából és már szinte táncolva közeledett felém. Homlokon puszilt, majd apám karjaiba borult és egy forró, de tiszta csókkal köszöntette. Mindketten jókedvűek voltak és én csak néztem, hogy vajon mire a nagy öröm.
- Úgy látom, jobb lábbal keltetek :D
- Bizony, leányom! - felelte anyám vidáman miközben megterített.
- Elkészült a palacsinta!
- Leültünk és hozzákezdtünk az étkezéshez. Éppen a langyos tejemet iszogattam, mikor észrevettem, hogy anyám és apám fürkészve tekintenek rám, majd egymásra mosolyogtak.
- Vajon min gondolkodhatnak?
- Bizonyára azon, hogy milyen röhejesen nézel ki ma is!
- TESSÉK?
- Nem mondtunk semmit. - mondta apám ijedtem.
- Ömm, bocsánat, csak elgondolkodtam.
- Persze, semmi gond. :)
- Ki beszél hozzám? - kérdeztem halkan, de választ nem kaptam.
Az utolsó falat ennivalómat is megettem, mikor édesanyám apám kezeit megfogva rám néztek.
- Nem is tudom, hogyan kezdjünk hozzá...- mondta zavartan anyám.
- Elég nagy vagy már ehhez a beszélgetéshez, úgyhogy nyíltak leszünk. (Apám elég határozott)
- Az az igazság, hogy szerettünk volna még egy gyermeket, sokáig próbálkoztunk, de sajnos nem jött össze. Ezért arra gondoltunk, hogy...
- Hogy mire? - néztem tétlenül, gondolván, ha nem jön össze a baba, annak valami jelentése van és minek próbálkozni, ha nincs értelme.
- Hogy örökbe fogadunk egyet! - és ekkor... szemeim kidülledtek és konkrétan szóhoz sem jutottam.
- Nos, mit szólsz hozzá?
- Anya.. én.. ömm. Nem is tudom. Nem tudom mit gondoljak, vagy hogy mit kéne gondolnom, én nem értem. - össze voltam zavarodva, mert valóban nem értettem, hogy miért nem vagyok nekik elég én.
- Azért gondoltunk erre, hogy ne legyél egyke és ne legyél magányos. És így legalább lesz egy veled egykorú gyer..
-VÁRJ! Hogy érted, hogy velem egykorú?
- teljesen kiakadtam. "Ugye nem??"
- Hát.. egy veled egykorú gyermekre gondoltunk. - mondta apa ijedtem, mert nem erre a reakcióra számított. Azt hitte, hogy örülni fogok, hogy végre nem leszek egyedül. Tudni illik, nincs sok barátom csak egy... és Ő pont elég nekem. Brigi nagyon fontos személy számomra, már óvodás korunk óta legjobb barátnők vagyunk. De a szüleim nem tartják olyan szorgalmasnak, mivel sokat jár kirándulni és szórakozni. Viszont azt sajnos nem látják, hogy mennyit tanul szegénykém. Matekból mindig én szoktam korrepetálni.
De sosem vagyok egyedül. Nem értem, miért akarnak még egy gyereket.
- És... kire gondoltatok? Egyáltalán, hogy működik ez az egész?
- Nos, tudod milyen egy apa.. sokan fiút szeretnének. - elhűltem. Rá néztem apára, aki félve rám mosolygott.
- Édesanyáddal szeretnénk egy fiút is.
- De miért pont velem egykorút?
- Voltunk egy árvaházban, és nagyon szimpatikusnak tűntek, ezért elgondolkodtunk egy nagyobb gyereken. Mert tényleg csak neked szeretnénk kedvezni. Meg aztán jól jön itthon a segítség. Már nem lenne türelmünk egy kisbabához.
Néma csend...és ekkor elkapott egy érzés. Mikor a hullámmedencébe a hullám elkap és levisz a víz alá. Nem hallasz semmit, levegőt sem kapsz, minden zavaros. Csak próbálsz feljutni a felszínre és egyszer csak...
- Most mennem kell iskolába... - gyorsan felálltam a székről, felkaptam a táskámat és kirohantam a házból. Rohantam, ahogy csak bírtam egészen az utca végéig.
- Miért kell még egy gyerek?! Ráadásul egy fiú?? Ezt komolyan nem hiszem el. "Meg aztán jól jön itthon a segítség." ? Ezt meg hogy értik? Én is eleget szoktam tenni kéréseiknek.
- Talán már nem vagy elég ehhez.
- HALLGASS MÁR! - Kiáltottam fel.
Éppen egy idős néni sétált el mellettem
- Jól vagy, leányom? - kérdezte ijedten.
- Persze.. de maga nem hallotta?
- Mit?
- Hát a.... Aki itt beszélt...
- Nem volt itt senki. - lesápadtam. Felálltam, legalábbis próbálkoztam, mert nagyon szédültem. A néni segített fel.
- Köszönöm. - a hölgy rám mosolygott és tovább ment. Rá pillantottam az órámra.
- Úristen már 7 óra 43 van?! Sietnem kell. Szaladtam is a suliba és Brigi már ott várt rám. - Brigi! Mindent elkell mesélnem.