Az Idő temploma

Prológus

A nap ragyogóan sütött Konoha egén, a párás meleg fullasztóan hatott a kint levőkre. A szél egy rozoga vaskaput zörgetett a falu határában, ahol sírhalmok helyezkedtek el katonás sorrendben. Egy köpenyt viselő, harmincas évei közepén járó férfi egy bizonyos sír előtt térdelt. Kezét a gazra helyezte és egy rántással kitépte az illetlen darabot onnan.

Felnézett a keresztfára. 

Uzumaki Naruto

Élt 17 évet.

Rég tudta tiszteletét tenni barátja előtt, de ma végre el tudott szakadni a munkától. Pontosabban elmenekült a pecsételésre váró papírhalmaz elől.

- Papa, odaát végeztem! - sétált mögé egy tinédzser lány, kinek hosszú hollófekete haját szabadon fújta a szél. Kezei piszkosak voltak még a gyomlálástól, a verejtékező homlokát alkarjával törölte meg.

Uchiha Sarada átnézett apja válla felett.

 - Ő volt a legjobb barátod, igaz? Akiről a Mama is szokott mesélni - idézte fel ügyesen a lány. 

Az apja szótlanul bólintott egyet.

A legjobb barátja ki a háborúban halt meg. Legalábbis a gyermekei így tudták. Nem hazudtak nekik, hisz tényleg a háború ideje alatt vesztette életét, csak nem árulták el a teljes igazságot.

Hogy Uzumaki Naruto vesztét ő maga okozta.

- Magányos vagy nélküle, igaz? - biggyesztette le együttérzőn ajkait Sarada. Ismerte apját, nem volt egy bőbeszédű alkat, de amikor megszólalt szavai annál nagyobb horderejűek voltak.

Sasuke elszakította tekintetét a sírról és tizenöt éves lányára nézett. Arcát és kíváncsiságát az anyjától örökölte, meg azokat az átható pillantásokat is. Haj és szemszínét tőle, modorra pedig... mindkettejükből.
Amennyire hidegvérű tudott lenni a hétköznapokban, úgy fel tudta bosszantani magát apróságokon, hogy még a föld is bele szokott remegni.

Ő ilyen idősen már elárulta a faluját, Orochimarunál edzett és teljesített véres küldetéseket, illetve a bátyja iránt érzett gyűlölete hajtotta előre.
Sarada egy kiegyensúlyozott és csupa szív lány volt, az élet nem akasztott a nyakába ilyen súlyos terheket. Kiváló minősítéssel végezte el az akadémiát és rendre sikeres küldetéseket halmozott chuuninként.
Ha az ő élete is normálisan alakult volna, talán ő is ugyanezt az utat járhatta volna be.

- Nem vagyok magányos - pöckölte meg lánya homlokát, kinek maszatos lett a bőre apja gesztusától.

Sarada hevesen törölgette a homlokát.

- Először is itt vagy nekem Te, Sayoshi és persze Sakura - magyarázta a férfi.

Ennél többet nem is kívánhatott volna az élettől. Megkapta a családot, mire oly régóta vágyott.

Sarada nem értette, hogy apja miként érhette be ennyivel. A család az anyja és apja számára is az elsőként szerepelt a fontossági listában, de egy cseppnyi önzőséget meg tudott volna bocsátani nekik.
Mindenkinek szüksége van egy kis énidőre, nem?

Sasuke látta lánya kétkedő arckifejezését, viszont nem folytatta tovább.

Ő és Sakura is elvesztették a családjukat, az utóbbiról szintén ő maga tehet. Mindketten akkor tudták értékelni igazán a család fogalmát miután elveszítették azt. Most viszont a legbecsesebb értékben tartják és megóvják bármi áron.

Sasuke úgy gondolta, amíg családja van, addig ő soha nem lesz újra magányos.

Sarada segített apjának befejezni a gazolást, és a delelő harangszóra végeztek is. A lány felpattant a sír mellől.