Mᴇsᴛᴇʀᴇᴍ Lᴀ́ɴʏᴀ -befejezett-

2.

Uzumaki Boruto:

Nagyon nehezen keltem ki az ágyamból, nem tudom megmagyarázni, de félek a nagyszüleim reakciójától. Az utolsó napon mondtam el nekik, hogy elmegyek a Sasuke-sannal edzeni, iszonyatosan nagy bűntudatom van. Mire feleszméltem Hima kicsapta a szobám ajtaját, és mellém ugrott. Elmosolyodtam majd átöleltem.

- Nii-chan, vendégeink vannak. – a húgom széles mosolyra húzta ajkait, majd kiment a szobámból. ~Kik azok? Nagyszüleim, nem akkor Kushina nagyi jött volna fel és kicsapta volna a balhét.~

Visszadőltem, majd másodperccel később kikeltem, felöltöztem és lementem a nappaliba. Megdörzsöltem a szemeimet majd köszöntem.

- Jó reggelt! – ásítottam. Még a homályos látásom miatt nem tudtam kiszúrni a plusz két személyt, akik a szüleimmel társalogtak. Még a hangjuk sem volt ismerős számomra, annyira álmos voltam. ~Hány óra lehet?~

- Nocsak, nocsak ki tért vissza? – nevetett fel egy lány hangja. Kezd kitisztulni a hallásom és látásom is, akkor pillantottam meg Saradat és Mitsukit. ~Talán Himawaritól tudhatták meg, hogy visszajöttem?~

- Na, végre kezd beindulni. – Saruto mosolyogva hátradőlt a kanapén. Ennek hatására én is elmosolyodtam, majd újra neki kezdtem.

- Ha Hima nem mondja, akkor nem tudjuk, hogy haza jössz. – Sarada hátba bokszolt. ~Ettől is féltem, Sarada haragjától. Jesszus, Sarada teljesen megváltozott.~ A sötét színű haja a derekáig ért, megnőtt és nőiesedett is, de sokat. ~Állj már le Uzumaki, ő csapattársad, és születésed óta ismered!~

Hima hangos nevetésbe kezdett, azt hittem mindjárt megfullad, annyira rátört a röhögő görcs. Leszállt a konyhapultról majd nevetve távozott. ~Miért nem tudok legalább egy nyamvadt szót kinyögni? Miért?~

- Látszik, hogy nem sokat kommunikáltál más emberekkel, a három év alatt. – Mitsuki gyengén a vállon bokszolt, mint Sarada. Mindketten felnevettek, majd végre normálisan megtudtam szólalni. A számomra kínosnak szánt beszélgetést megzavarta a telefoncsörgés. Apa a készülékhez ment, és csak annyit hallottunk, hogy Kushina nagyival váltott pár szót.

- Mi akkor nem akarunk zavarni, de előtte elköszönök Himawaritól. – Mitsukitól megtudtam, hogy miután elmentem egy-két év után Sarada és a húgom nagyon jóba lettek. Pár percre a lány csapattársam vissza is jött, elköszöntek tőlünk, majd elmentek. Nagyon jó volt őket újra látni, főleg Saradat. ~Mi van veled Uzumaki Boruto?~

A húgom visszajött, majd újra megint négyesben megreggeliztünk. Apa elmondta, hogy a nagyszüleink délután jönnek, így még van egy kis időm. ~De addig mit csináljak? Menjek el a Villám Burgerbe? Vagy maradjak a szüleimmel és testvéremmel?~ Mióta Saradat megláttam a gondolataim csakis róla szólnak. Anyu láthatta rajtam, hogy a gondolataim máshol járnak, ezért mellém ült és biztatóan rám mosolygott.

- Boruto, van valami baj? – megsimította a hátam, majd folytatta a mondandóját. – Az édesanyád vagyok, így látom, ha a fiamnak van valami baja.~Elmondjam, vagy ne? Nem lehetek szerelmes a csapattársamba, nem! Ha össze is jönnénk, akkor is hatalmas probléma lenne, ha szakítanánk, kihatna a csapatmunkára.~

- Annyira furcsán érzem magam.  Persze boldog vagyok, hogy újra itthon lehetek, de miután megint láttam Saradat annyira furán érzem magam. – anyára fordítottam a fejemet, annyit láttam, hogy anya fura mosolyra húzta az arcát. ~Mi történik?~

- Kisfiam, te szerelmes vagy! – nem lacafacázott, egyenesen kimondta. ~Én szerelmes? Soha!~ Anya felnevetett, mikor meglátta a nézésem. – Boruto, ne nézz hülyének. Tisztára kipirultál. ~Kár volt elmondanom.~

Megköszörültem a torkom, majd kimentem a kertbe apunak segíteni, szép időnk van, így kint fogunk vacsorázni. Miközben munkálkodtunk apával beszélgettünk. Legalább ő nem kérdezgetett, valószínűleg hallotta anyával való beszélgetésünket. Hiszen a hátsó ajtó nyitva volt, és közel voltunk. Elmesélte mi történt három év alatt miközben én távol voltam. Sok mindent történt Konohaban. Én is elmondtam mik történtek, apa is elmondta, hogy ő miket élt állt Jiraiyaval edzett. Jiraiya nem az a fajta ember, aki megtud ülni a fenekén, így utazgat a világban. Utoljára 7 éves koromban láttam. Anyu kihozta az elkészült ételt, a húgom a kapuhoz rohant, hiszen már a távolról a nagymamánk hangját hallottuk. ~Valami nem változik, Kushina nagyi sosem fog megváltozni!~

- Hát kitért vissza dattebane! – a hang irányába néztem és akkor pillantottam meg a nagymamámat. A szokásos hosszú vörös haja, a zöld köténye és a fehér egybe ruhája. A nagyapám sem változott semmit se. Hiashi nagyapa is végre ideért, ő volt az első, aki konkrétan hozzám futott és megölelte. Ami annyit tettet, hogy fojtogatott.

Leültünk végre enni, már iszonyatosan éhes voltam. Hallottam, hogy beszélnek hozzám, de nem tudtam felfogni a kérdéseket. A gondolataim totálisan máshol jártak. Anya szavai forogtak a fejembe. ~ Kisfiam, te szerelmes vagy!~ Nem, nem és nem! Saradaval együtt nőttem fel! Nem lehetek belé szerelmes! ~Hogy is járhatnék egy olyan emberrel, akivel születésünk óta ismerjük egymást, és egy csapatban is vagyunk?

- Nii-chan, minden rendben? Olyan fura vagy! – lengette meg a kezét előttem. Körbe néztem és mindenki engem figyelt. ~Na, jó ez rohadt kínos!~ Hima száján nem látott mosoly jelent meg. ~Ebből baj lesz!~ Tudom, hogy a húgom rengeteget változott az évek alatt, de még mindig van belőle a régi énjéből. Túl jól ismerem, zaklatni fog.

- Persze minden rendben. – hazudtam, nincs semmi rendben. Soha nem vagyok ilyen, de mióta láttam Saradat, azóta vagyok kesze-kusza. 

Hát további szép estét mindenkinek!

~Kamilla