I was made for loving you /Eddie Munson/

első fejezet

A Hawkins gimnázium ebédlőjében hatalmas nyüzsgés volt. Az asztaloknál ülő diákok mind-mind egy csoport, vagy rosszabb esetben szekta tagjai voltak, melyekről úgy gondoltam, hogy jobban tenném, ha inkább egyikbe sem folynék bele. A kosárlabdacsapat tagjai túl beképzeltnek és akaratosnak tűntek, míg a bulizni vágyók klubjában még csak elképzelni sem tudtam volna magamat; a stréberekről, akik pedig csak a könyveiket és füzeteiket bújták az egész ebédszünet alatt, egyenesen már nem is beszélve.
Fél év telt el azóta, hogy Tizenegy és családja elhagyták a várost, engem pedig a kormány jóvoltából erre az unalmas koszfészekre telepítettek, mondván, hogy a lakosságnak szüksége van valakire, aki a tudtuk nélkül óvja és felügyeli őket.
Óvja és felügyeli őket azoktól a lényektől, melyek már évtizedek óta a Hawkins alatti világban élnek, s minden percben csak arra várnak, hogy egy óvatlanabb cselekedet révén ismét a felszínre törhessenek.

Igyekeztem hát rezzenéstelen arccal áthaladni a helyiségben szétszórt asztalok között, azonban nagyon jól tudtam, hogy ne lett volna olyan szempár, amely akár csak egy pillanatra is, de megakasztja rajtam a tekintetét. Az itteni emberek furcsának és távolságtartónak gondoltak, hiszen egyetlen barátra sem sikerült szert tennem egészen azóta, amióta beiratkoztam, ugyanakkor mégis elkápráztatta őket az, hogy lényegesen többet tudok róluk, mint ők saját magukról. Tisztában voltam az összes diák gúnynevével, az erősségeikkel és gyengeségeikkel egyaránt, kotnyeles természetemnek hála pedig nem tudtam megállni, hogy ne avatkozzak bele az épület falai között lezajló viszályokba sem.

Végül sikerült kiszúrnom magamnak egy üres asztalt, így hát helyet foglalva annál lepakoltam magam mellé a cuccaimat, s némi nyugalmat engedve meg magamnak nekiláttam hát a tálcámra pakolt, ebédnek nevezett valaminek. A koszt ezen a helyen valami csapnivaló volt, de igyekeztem elterelni róla a figyelmemet azzal, hogy még ilyenkor is csak a körülöttem lézengő emberek gondolataiban turkáltam.
Sosem voltam büszke a képességeim tömkelegének ezen részére, hiszen bevallom, nem túl szép dolog más emlékei és érzései közt kutakodni, azonban eltekintve attól, hogy néha akár még kapóra is jön, tökéletes unaloműzési eszköz.

Szép sorjában haladtam végig a diákokon, hogy minden egyes gondolatukat elcsípjem, ami egészen addig jó mókának is bizonyult, amíg Chrissy Cunningham, a pomponlánycsapat üdvöskéjének fejében valami egészen elrettentő látomásra nem bukkantam.
Egy sötét és rideg helyen volt, ő maga pedig elveszettnek és megrémültnek tűnt. Menekülni próbált valami elől, ami már hetek óta kísértette őt, de úgy látszott, mintha nem találta volna a kiutat.
Az arcvonásain, amiket a barátnői felé próbált közvetíteni ugyan nem látszott, de én tudtam, hogy minden, ami eközben játszódott le benne, majdhogynem az őrületbe kergette. Segíteni szerettem volna rajta, azonban hiába próbáltam megszólítani őt a tudatalattijába férkőzve, egyszerűen olyan volt, mintha meg sem hallotta volna.

Kétségbeestem, az orrom vére pedig eleredt, végül pedig egy számomra teljesen ismeretlen hang zökkentett vissza a valóságba.

-Hé! Mondd csak, minden rendben?

Ekkor felemeltem a fejemet, s láttam, amint kettő, nálam pár évvel fiatalabb srác áll az asztal végében, nem kissé értetlen arckifejezéssel illetve engem. Az egyikük magas volt, fekete haja és sötétbarna szeme pedig tökéletes összhangban voltak egymással, míg a másikuk inkább rendelkezett egy általános iskolás arcvonásaival, mintsem egy középiskoláséval,- de ami a leginkább szemet szúrt rajtuk, az nem más volt, mint az egyforma mintázattal ellátott pólójuk.

-Igen - feleltem végül némi habozás után halkan, majd letörölve az orrom vérét magamhoz vettem a táskámat, s felálltam a helyemről. - Igen, persze. De ne haragudjatok, bárkik is vagytok ti, most nincs időm az ostoba kis egészségügyi felvilágosításotokra. A gyógyszerek, amiket szedek, néha kikészítik a szervezetemet, ennyi az egész - tettem hozzá enyhén lenéző stílusban, majd kikerülve őket sebes léptekkel a helyiség kijárata felé vettem az irányt.

A képességeimnek, melyekkel rendelkeztem csupán csak egyetlen hátulütője volt, az pedig nem más, mint a pánikbetegség és paranoia. Lehet, hogy világéletemben az álcázás nagymestere voltam, azonban olykor mégis úgy éreztem, mintha valami teljesen felemésztene belülről, és elég lenne akár csak egy óvatlanabb mozdulatot is elkövetnem ahhoz, hogy bárki rájöjjön arra, ki is vagyok valójában.
Úgy kapkodtam a levegő után, mint egy vízben fuldokló ember, az oldalam szúrni, a fejem pedig kiállhatatlan módon lüktetni kezdett, így hát tudtam, hogy keresnem kell egy olyan helyet, ahol rajtam kívül senki sem tartózkodik, és elzárva magamat a külvilágtól ismét nyugodt közérzetet biztosíthatok magamnak.
A folyosó végén egy szertárat pillantottam meg, ahová habozás nélkül benyitottam, s megtámasztva a hátammal az ajtót kulcsra zártam azt magam mögött.
Lehunytam a szemeimet, s igyekezve odafigyelni a légzésemre próbáltam nyugtázni magamban, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Csendre és nyugalomra volt szükségem, amiről azt gondoltam, hogy ebben a nem túl nagy, csekély fényforrással rendelkező helyiségben meg is kapom majd, egészen addig, amíg a plafonig tornyosuló polcok közül motoszkálásra nem lettem figyelmes.

A szemeim egyenesen kipattantak az adrenalintól, én magam pedig lélegzetvisszafojtva indultam hát el a hang forrásának irányába. Lassú és kimért léptekkel haladtam, hiszen elképzelni sem tudtam, hogy ki más tartózkodhatna rajtam kívül ilyenkor egy dohos, haszontalan tárgyakkal megpakolt iskolai raktárban,- néhány méter megtétele után azonban egy emberi alakot véltem felfedezni az állványok között.
Az illető sötétbarna, úgy nagyjából vállig érő hajjal rendelkezett, testalkata pedig egy hétköznapi férfiének felelt meg. Fekete farmernadrágot és ugyanazon anyagból készült, halványkék mellényt viselt, ujjain pedig szemmel láthatóan érdekesebbnél-érdekesebb kiegészítőket hordott.
Ötletem sem volt arról, hogy ki is állhat nekem háttal jelenleg, s bár képes lettem volna nemes egyszerűséggel kideríteni róla mindent, valamiért mégsem éreztem szükségesnek azt, hogy ennek az embernek engedély nélkül a fejébe másszak.
Mindössze már csak pár lépés választott el minket egymástól, s attól, hogy kiderítsem, mégis ki olyan elvetemült rajtam kívül, hogy ilyenkor egy iskolai szertárban tengesse az idejét, azonban egy felelőtlenebb mozdulatomnak hála sikerült leborítanom az egyik polcra felhalmozott szerszámok dobozát, melynek fülsüketítő csörömpölésére maga, a férfi is felkapta a fejét.

Ekkor megdermedtem, a lábaim pedig egyenesen a talajba cövekeltek, s bár a tekintetünk mindössze csak egyetlen pillanatra találkozott, azt hiszem sikerült rájönnöm, valójában kivel is van dolgom.

Eddie Munson, realizáltam magamban, csakhogy mielőtt még bármelyikőnk is szóra nyithatta volna a száját, a szívem ismét hevesebben kezdett verni, s éreztem, amint a testem minden egyes porcikája szüntelen remegésbe kezd. A látóterem elsötétült, én magam pedig tehetetlenül, eszméletemet vesztve zuhantam össze a földre.