I was made for loving you /Eddie Munson/

második fejezet

A fejem zsongott, a végtagjaim pedig majd' leszakadtak a fájdalomtól, mikor ismét magamhoz tértem,- s bár a helyiség nem rendelkezett túl sok fényforrással, én mégis óvatosan kezdtem el nyitogatni a szemeimet.
A látásom még nem volt teljesen tiszta, így hát bármerre is tekintettem el, csak homályos foltokat véltem felfedezni magam körül,- azonban kétségem sem volt afelől, hogy ezen foltok között szerepel maga, Eddie Munson testének körvonala is.
Tapogatózni kezdtem hát, majd mikor megéreztem, hogy jelenleg a saját hátizsákom tölti be egy kényelmetlenebb párna szerepét, kissé elfogott a megnyugvás érzése.
Ezután megdörzsöltem a szemeimet, hogy végre tisztábban is láthassam a világot, majd lassan, még véletlenül sem kapkodva el a dolgot a jobb alkaromra támaszkodtam, s felemeltem a fejemet.

-Csak óvatosan - utasította lágy hangnemben mellőlem egy férfi. - A végén még ismét összeesel nekem.

-Jesszusom... - motyogtam, majd a hang irányába fordítottam a fejemet. - Eddie? - vontam össze nem kissé kérdőn a szemöldökömet. - Eddie Munson?

-Igen, azt hiszem én vagyok az, személyesen - húzta egy aprócska mosolyra az ajkait. - És, ha az emlékezetem nem csal, akkor te bizonyára Scarlett vagy.

-Te meg mégis honnan tudod a nevemet?

-Onnan, hogy te vagy Scarlett Miller, a Hawkins gimnázium titokzatos új diákja - felelte Eddie kissé eljátszadozva a hangjával, miközben nyomatékosítva a titokzatos szót maga elé mutogatott a kezeivel.

-Ez nevetséges - fintorodtam el kissé sértődötten, majd felültem vele szemben. - Egyáltalán nem vagyok titokzatos, csak...

-Csak?

-Csak nincsenek barátaim, ennyi az egész - vontam vállat szerényen. - És azok után bizonyára nem is lesznek, ha kiderül, hogy Scarlett Miller, a titokzatos lány Eddie őrült Munsonnal rejtőzködik egy iskolai szertárban.

A férfi ekkor felnevetett, majd egy meglepett arckifejezéssel illetett engem.

-Hát te aztán tényleg nem vagy semmi. Egyik napról a másikra egyszerűen csak úgy felbukkansz a városban, senki sem tud rólad semmit és még csak barátaid sincsenek, de te mégis tisztában vagy az én gúnynevemmel?

Eddie szavai hallatán egy ördögi mosolyra húztam az ajkaimat, majd tényleg úgy téve, mintha nem lenne ki a négy kerekem, s pusztán csak egy kitaláció lennék az emberek fejében közelebb hajoltam hozzá.

-Pontosan - suttogtam egy halk kuncogás kíséretében.

Képes lettem volna percekig, de akár még órákig is eljátszani előtte a kísérteties hawkinsi lány szerepét, csakhogy mielőtt még ismét szóra nyithatta volna a száját bármelyikőnk is, egy hatalmas csattanásra kaptuk fel a fejünket a helyiség bejárata felől.

-Tudod, azt hiszem ezek után tényleg nem lesznek barátaid - suttogta közvetlenül a fülembe Munson,- ezzel is utalva az előbbi kijelentésemre,- melynek révén én magam csak egy ellenszenves fintort festettem az arcomra, és távolabb húzódtam tőle.

-Eddie! - csendült fel pár másodperc elteltével egy számomra már igencsak ismerős hang a polcok közül. - Eddie, merre vagy?!

-Hé, Munson, ne most akarj bújócskásat játszani, mindjárt becsengetnek! - hangzott el egy immáron kissé pöszébb mondat egyre inkább csak közeledve felénk.

Meredten bámultam magam elé a talajra, ahol eleinte csak kettő pár cipőt véltem felfedezni, majd szép lassan vezetve fel azok vonalában a tekintetemet szembesültem a ténnyel, miszerint pontosan ugyan az a kettő srác áll velünk szemben jelenleg, akik az ebédlőben is vették a bátorságot arra, hogy megszólítsanak.

-Ti? - ráncoltam meglepetten a homlokomat.

-Mike! Dustin! - csapta össze boldogan a tenyereit Eddie, majd szinte egy szempillantás alatt felpattant mellőlem a földről. - Hát ti meg mit kerestek itt?

-Azt hittem ez elég egyértelmű volt azok után, hogy a nevedet kiabálva rontottunk be ide, miután csak úgy felszívódtál az ebédlőből - felelte a magasabbik srác egy unott szemforgatás kíséretében.

-Várjunk csak, ti ismeritek egymást? - szóltam közbe még mindig értetlenül állva az elmúlt negyed óra történései előtt.

-Te vagy a lány az ebédlőből, akinek vérzett az orra - kezdett bele pösze hangján a baseball sapkás fiú, miközben egy széles vigyorra húzta az ajkait. - Scarlett Miller, igaz? A titokzatos diák, akiről senki sem tud semmit!

-Igen, de... - kezdtem zavart makogásba ezen szavak hallatán, majd mintha egyszerűen csak belém nyilallt volna a felismerés lángja ismét csendben maradtam, s nem kissé sokkos állapotba kerülve hagytam, hogy az ajkaim akartan-akaratlanul is elnyíljanak egymástól.

Ekkor már kétségem sem volt afelől, hogy minden értelmet nyert. Mike Wheeler és Dustin Henderson Tizenegy barátai voltak, akikről Owens mesélt azelőtt, mielőtt a városba költöztetett volna, azonban feltéve, hogy sosem viseltem jól, ha felelősséget szabtak a nyakamba, nem szenteltem ezen embereknek túlzottan nagy figyelmet.

-Föld hívja Scarlett-et! - kezdett heves csettintgetésbe előttem Eddie, miközben arcára egy kissé értetlen fintor ült ki. - Hahó!

-Baszki - motyogtam, majd megcsóválva a fejemet magamhoz vettem a táskámat, s mintha teljesen kicseréltek volna, felpattantam a földről.

-Mondd csak, minden rendben? Mármint... - nevetett fel kínosan,- az előbbi ájulásodat leszámítva, mert az eléggé kiakasztó volt.

-Azt hiszem nekem most mennem kell - hajtottam le a fejemet zavartan, majd jobb kezemmel megmarkolva a táskámnak a pántját elviharzottam a fiúk mellett.

-Most meg mégis hová rohansz? - szólt utánam Munson, immáron egy fokkal ingerültebb hangnemben.

Mielőtt elhagytam volna a szertárat még egyszer, utoljára visszapillantottam rájuk a vállam felett, látva, hogy mind a hármuk arcára egy óvatos, ám de ugyanakkor mégis ravasz mosoly ült ki.

-Hát így illik bánni azokkal, akik csak barátkozni szeretnének veled? - tárta szét a karjait értetlenül a férfi.

-Menj a francba, Munson! - sziszegtem, majd minden további hezitálás nélkül magam mögött hagytam a helyiséget.