Ziccerek és életek

19. ~ Bogyókék ~

TW: Halál

***

A sok alvás meghozta a gyümölcsét. Már csak elviselhető lüktetést érzek a tagjaimban. Huszonnégy órából tizennyolcat átaludtam. Amikor ma délután felkeltem, az első dolgom volt kijönni a szabadba. Megmondani nem tudom, mióta sétálok a ház körül. Valahányszor megteszem a már ismert utat, találok valami újat, amiben gyönyörködhetek. A hátsó kert a legszebb, ott van minden, és még úgy sem telik meg teljesen. Megint ott járok, bár az eső azt is borúsra festette: A beépített medencét ponyvával letakarták, azon a tegnap előtti víz magányosan pang, hogy a Nap majd sugaraival felszárítsa. A jakuzziról félig lelógó ponyva miatt a benne lévő víz elsötétedett, a medencét közre fogó csempékre felcsapott a sár.

Sokat kell sétálnom, hogy a kert végében lévő kerítéshez érjek. Tényleg hatalmas, innen nézve a kert még varázslatosabb. Van egy üvegház, abban trópusi növényekkel; páfrányokkal, pálmával, sőt még kényelmes fotelekkel is. Az előtte magasodó dombon egy tűt nem lehet úgy leejteni, hogy ne egy rózsával találjam szemben magam. Mosolyogva nézek a két érett almafára, amik a másik kerítés két oldalán egymással szembe fordulva növekednek. Declan nagyszülei ültették őket, mikor ő és Olivia megszülettek. Azóta szüntelenül nyújtózkodnak az égbe, remélve, a kerítésen túli erdőt – mely az egész házat körbeöleli – talán egyszer leelőzik. Mindez a látvány néhai nagymamája két keze munkája. Kivétel a hat lábnyi széles folyó, ami az erdőből eredve átfolyik a ház kertjén, aztán újra vissza az erdőbe. Az felett van egy fahíd, amin sokszor átsétáltam. Kicsit megtépázta már az idő, nyikorog, de olyan stabil, mint az elhatározásom, hogy sosem megyek vissza Josh-hoz.

Sok állat fordul meg itt. A fejem felett állandó jelleggel csapkodnak a madarak. Az előbb láttam egy sündisznó családot elballagni az elülső kertbe. Követem a példájukat. Útközben jól megnézem magamnak a két almafa közötti területet, mert Declan a szavát adta, azt csinálok vele, amit akarok. Neki már nincs ötlete, mi legyen ott.

Az elülső kertben a sövények irányítják az utam. A virágzó cseresznyefák közé ékelődött a garázs, melyet jócskán fel kellett újítani, így az én szobámon kívül az a legmodernebb. Ropognak a kavicsok a talpam alatt. Az ösvény elágazik, így a háznál is szebb látványt nyújtó márvány szökőkútnál kötök ki, tetején egy faragott ló lövelli magából a vizet. Lágyan csobog, szimfóniát játszva a madarak csicsergésével, a szél susogásával. Megnyugtat ez a hang, izmaimat ellazítja a nektáros illat.

A szalmasárgára festett ház tetején a megkopott kék árnyalatú kupolán az óra 1945. május 8-án, délután három órakor megállt. Declan nagyszülei mindig is furcsának találták, hogy azon a napon adta meg magát. Úgy döntöttek, sosem nyúlnak hozzá. A ház főhomlokzatán cirádás geometriai alakzatokat véstek Titok övezi a bent lévő életet, az ablakokon alig lehet belátni. Fellépdelek a lépcsőkön, egyenesen a verandára, ahol a csempébe burkolt kövezetre ismét színes foteleket rögzítettek – az ősz árnyalataiban pompáznak. A kertben is van egy pár elvétve. Declan elmondása szerint ezek mind akkor kerültek ide, mikor a nagyszülei már idősek lettek, és meg kellett egy-egy rövidebb séta után pihenniük.

Megdörgölöm a szemem, olyan halkan felsóhajtok, hogy a szél máris messze vigye a szomorúságom. Azért nézek meg mindent ilyen részletességgel, mert nem akarok Josh-ra gondolni. Mindig beékelődik a gondolataimba. Nem keresett, bár kitöröltem a telefonszámát, így is fejből tudom azt. Szeretném, hogy keressen, csakis abból az okból, hogy teleszívva magamat életerővel a képébe üvöltsem, mennyire gyűlölöm, és remélem, apámmal egy szinten fognak szenvedni a pokol legmélyebb bugyrában. Lehet neki bármiféle személyiségzavara, az sem jogosítja fel erre a viselkedésre. Ő is szenvedni fog. Nem úgy, mint apám, mert ő a tetteihez mérten keveset szenvedett. Josh örökké szenvedni fog, mert megesküdtem, hogy bosszút állok. Nem véletlenül hoztam ki magammal a telefonom, és kerestem olyan helyet, ahol a legtöbb fény van. Kell a fény, hogy a sebekből a legtöbb látszódjon. Lefényképezem őket, ha elég bátorságot merítettem a haragomból, elküldöm az összes létező újságnak és televíziónak. Meg fogja kapni a kiérdemelt büntetését, ha már én is megkaptam az enyémet. Ha én szenvedtem, ő is fog. És nevetni fogok, úgy, ahogyan apám halálán is nevettem. Szenvedjenek úgy, ahogyan én. Valaha üvegfigura voltam, bőröm alatt rettentő törékeny.