Mélyről feltörő érzések(Johnlock fanfict)

5.

Sherlock szemszöge:
Másnap reggel már hatkor kint ültem az utcán Lestradre várva, aki meg is érkezett habár nem hadsereggel, csak három rendőrautóval. Gyorsan bepattantam és már mentünk is. Korábban értünk oda, ezért még a kocsiban kellett ülnünk. Soha nem pánikoltam ennyire, hiszen mi van ha bármi baja esik, ha Moriarty megöli?? Habár tudtam a szívem mélyén, hogy Moriarty soha nem tenne ilyet, a lábam így is megállhatatlanul remegett, és folyt rólam az izadság, ezt Lestrade észre is vette ìgy is szólt:
-Khm khm, hogyhogy ennyire izgulsz Watsonért? Tudod Moriarty sosem bántaná-köszörülte meg a torkát a felügyelő.
-Ezzel a ténnyel én is tisztában vagyok, de attólmég igenis izgulok,mert Watson,..ő szóval nagyon fontos nekem.-dadogtam azzal kipattantam a kocsiból, mert pont nyolcat ütött az óra, és egy perccel sem fogom tovabb váratni azt a szemetet aki elvette tőlem Johnt.
   Azzal be is sétaltam a nagy épületbe ami a Frey utca közepén állt. Két biztonsági őr ott várt és már vezettek is tovább egy nagy iroda felé. Megálltam az ajtó előtt, nagy levegőt vettem, hiszen ha minden jól megy pillanatokon belül a karjaim között tarthatom Johnnyt.Azzal benyitottam, de legnagyobb fájdalmamra senki nem volt ott csak Moriarty.
-Hol van?-követeltem a választ.
-Neked is szia jóbarátomm!-mosolygott rám.
-Hagyjuk a rizsát és mondd el hol van!!-kezdtem feljebb vinni a hangerőmet.
-Nyugalom anyatigris, vagy lehet máshogy kapcsolótsz Watsonhoz?-kérdezte M. ártatlan vigyorral.
-Mit akarsz, miért raboltad el, és mi volt ez az egész drogos cirkusz?-kérdeztem
-Látom még mindig nem érted, szóval had magyarázzam el. Mostanság nagyon csendes volt London ìgy nem volt közös ügyetek Johnnal, kezdtetek eltávolodni, amit nem hagyhattam, így létrehoztam gyorsban egy droghálózatot, és naná hogy rögtön mentél Watsonkáddal nyomozgatni. Az egész elrablásnak az volt a célja hogy végre rájöjj az érzéseidre, már fájt néznem ahogy egymásra néztek, de mégsem tudjátok mit éreztek.
-Mi?-kérdeztem döbbenten.
-Pontosan az amit hallottál drága. Oh és mivel már találkozásotok óta rajtatok tartom a szemem, ezért igen alá tudom támasztani és tényleg Watson lőtte le azt az öregembert, hogy még véletlen se halj meg a gyógyszertől. Már akkor védett téged milyen romatikus-sóhajtott Jim azzal felrakta a lábát az asztalra.
-De neked ebbe mi hasznod van?-kérdeztem.
-Nos mondjuk úgy hogy pár éve én is ilyen cipőbe jártam.
-Te is...?-akartam kérdezni
-Drága Sherlock nem kell félni a szótol kimondhatod: meleg.-mondta M.
-Hol van John??-kéerdeztem egyre türelmetlenebbül.
-Nos azért akartam valami nehézséget rakni bele azért mégiscsak én vagyok Jim Moriarty. Itt ez a kis arany kulcs. Ez a kulcs ebben a nagy épületben egyetlen egy ajtót nyit. Az ajtó mögött pedig ott csücsül a te kis Johnod, de vigyázz, mert ha nem sietsz a barátod szép pofikája az égbe fog repülni-azzal odadopta nekem a kulcsot, és távozott.

Azonnal felpattantam és már rohantam is. Ajtót probáltam ajtó után, de egyikbe sem volt jó. Próbáltam gondolkozni vajon van e benne logika, de semmire nem bírtam gondolni, hiszen annyi csak azon kattogott az agyam hogy sietnem kell különben meghal John. És aztán megpillantottam az ajtót. Pont ugyan úgy nézett ki, mint a miénk, és még a cím is fel volt írva rá. Remegő kezekkel próbáltam beilleszteni a kulcsot a zárba, és hála az égnek sikerült elfordítanom a zárba a kulcsot. Benyitottam, de nem az a látvány fogadott amire számítottam. John ütésekből vérzett, és nem volt magánál. Egy cédulát találtam rajta amin Moriarty kézírásával ez állt "Mégsem hagyhattam ilyen szépen a pofikáját :)"
Nagyon ideges lettem, de nem volt időm vele foflalkozni, mert John mögötti aztalon álló hatalmas bomba az utolsó egy percet kezdte el visszaszámolni. Azonnal megragadtam Johnt és elkeztem kifelé húzni az épületből. Szerencsére még pont hogy sikerült kihoznom, amikor az egész hóbelebanc felrobbant. Gyorsan beraktuk John a rendőrautóba és szirénázva indultunk a kórházba. A korházba Johnt azonnal elkedzték ellátni, és én addig az ajtó elött ültem abban reménykedve, hogy nem lesz semmi baja...