Sosem vagy egyedül {BEFEJEZETT}

7. fejezet; Apró részlet

- Ideje fel ébredni. - bogarászta hajamat Jason. Tűző nap fényre ültem fel a tegnap általunk elfoglalt padon. - Fontos mondani valóm van. - tárta szét előttem a térkép lapjait. Kómásan dörzsöltem meg szemeimet és érdeklődő tekintettel Jason arcát fürkésztem. - Látod? A háromszöget? - húzta végig ujjait a papír lapra rajzolt alakzaton. - Az első az, ahol ki pottyantam a világomból. - mutatott London legnyugatibb részére. - Korántsem értünk a végére, ugyanis a következő állomás, ahol mindig voltunk és itt találkoztam veled először.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem némileg összezavarodva gyújtottam rá a napom első cigijére. Igyekeztem megfigyelni az apróbb részleteket és megtaláltam. A két hely úgy helyezkedett el centiméteres pontossággal, hogy anyám házának maradványaira nézett. A harmadik pötty oda volt rajzolva. Jason a reakciómra várva át helyezte a mutató ujját az emlegetett helyre.

- Oda kéne mennünk. - foglaltam szavakba gondolataimat és fel pattantam. - Szerintem ott lesz, bár fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda, viszont ez a racionális magyarázat. - Feltéve, ha van egyáltalán ebben akármilyen mennyiségű logika. Elindultam a buszok indulását felsoroló tábla felé. Tíz percen belül megy egy járat a kert városba. Tempósan megkerestem a szükséges megállót.
- Nincs pénzünk. - jelentette ki elszórt aggodalommal szavaiban.
- Tehát névtelenül fogunk utazni. - helyeztem kezem a tarkómra. A jármű nem sokkal kijelentésem után állt be. A leszálló emberek számára ki tárult a hátsó ajtó. Türelmesen vártam, amíg le érnek a buszról közben úgy tettem, mintha a sorban állnék. Látván, miképp az utolsó utas is elment oda lépkedtem a még nyitva álló ajtóhoz. Sietősen felsurrantam és leültem a lépcső legalján. Vártam az ajtók zárulását, ami elég hamar be is következett. Jason közvetlenül mellettem foglalt helyet és a térképet méregette. Most éppen a levegő halmazállapotú társainak csapatát erősítette.

A busz nyikorogva araszolt tovább az útján míg én már a kijelölt házhoz igyekeztem. A sarkon befordulva láttam a romokat valamint azt, hogy a rendőrség lezárta a területet. Jelenleg a helyszínen nem tartózkodtak emberek. Végig futott az agyamon miért nem vettem észre ezt a hasadékot előbb. Pontosabban most sem látom, de valahol itt lesz. Jason észrevehette bizonytalanságom. Megfogta a kezem, hátamon végig futott a hideg.

- Itt lesz a közelben. -.- Érzem és nem képletesen, szó szerint. - menetelt a földet bámulva. Szándékomban állt felelni neki, de egy szó sem jött ki a torkomon.
- Minden rendben... - elcsuklott a hangja nagyot nyelt aztán folytatta - Vissza térhetsz az életedhez ezek után... Sosem gondoltál arra, hogy rendes életet élj? Mármint családra, egészségre, munkára vagy szimplán terápiára járni.
- Pfff! - horkantam fel hangosan - Kizárt. - jelentettem ki egyenesen a szemébe nézve - Szeretem a napjaimat az életemet így nem függök senkitől, nincs az a fajta félelmem, hogy elveszítem akit szeretek. Egy magam vagyok és szükségtelen embereket bevonnom az életembe.
- Most lehet jónak látod ezt, viszont én félek. Ki lesz ott veled, mikor kell?
- Mindig velem vagy. - vontam vállat érdektelenül majd megálltam anyám házának romjaival szemben.
- Igazad van. - állt meg előttem. - Sosem vagy egyedül. Az emberi felfogáson és fizikai világunk határain túl is veled leszek.
- Az jó messze van. - húztam el a számat nevetve. - Viszont azt hiszem rossz hírt kell közölnöm. Itt nem látok semmilyen világ pusztító lyukat. - Jason a fejét fogta.
- Szerintem, jobban elrejtőzött mit hinnénk. -.- Pincétek nincs esetleg?
- Hogy, ne lenne. - bólintottam büszkén és elindultam felé. Sajnos a házunkban vezetett le egy út a lejáróhoz. Ebből leszűrhetjük azt, hogy törmelék borítja az egészet. Térdeltem le az egykori helyiség ajtajának helyére. - Pontosan itt lesz. Megint szellem vagy? - érdeklődtem a tíz perce még ember testben lévő Jasontől.
- Nehéz elsajátítani a tudományát. - szólt enyhén csalódott hangnemben.
- Pedig szükséges az erőd. Legalábbis az egyharmada, olyan nagy beton tömböket lehetetlen megemelni. Jason két nagy levegőt vett, próbált velem azonosulni. Megéreztem a zsibbadást, a mozdulatlanságot, levegőbe emelkedtem. Most rövid fény nyalábok jöttek ki belőlem. Karokra hasonlítottak, lassan egyben hatékonyan távolították el a törmeléket, amit az első alkalom okozott.
Ahogy befejezték eltűntek én pedig ismét a földet taposhattam.
- Sikerült! - örvendeztem. Gyorsan nyitottam fel a pince ajtót, óvatos léptekkel baktattunk le a lépcsőn elővigyázatosságból behajottam magunk után a fémből készített csapó ajtót. - Csoda, hogy nem látott még senki.
- Furcsa érzésem van, nem érzem jól magam. - mondta Jason a lépcső aljára érve. - Szédülök. - Megfogtam a vállánál és le ültünk a sarokba.
- Mi a baj? - kérdeztem rettenetesen aggódva, bár igyekeztem leplezni ezt.
- Csak régen emésztett fel ennyi energiát az egyesülés. Alapból kimerültek vagyunk mindketten. - szólt halkan fogalmam sem volt mit tegyek hiszen... A gondolat mentem megszakadt, ugyanis elvesztettem egyensúlyom.
- Jason! - kiáltottam újra szellem lett.
- Azt hiszem kihagytam egy apró részletet a történetből. - nyöszörögte fáradtan, nagyon sápadt színe lett hirtelen.