A Tribid fiú...

3% Történelem óra, s minden más...

Nos, egy hete járok iskolába. És elég érdekes, hogy házit kell írnom. Minek? Hope kényszerít rá, különben nem tenném. Feleslegesnek érzem, ha az órán úgy is figyelek.

~~~~

Mikor elmegyek a folyosókon egy tanár mellett, folyton úgy érzem, hogy bámul. Olyan, dühítő! De nem mondom el Hope-nak. Ő boldog, s én nem akarom megfosztani tőle. Látom, hogy ő már sikeresen beilleszkedett, legalábbis a lányok körében biztos. A fiúk nem igazán érdeklik őt, bár annyira a lányok sem.

~~~~

Újabb történelem óra az osztályfőnökömmel, Alarick tanár úrral. Szuper. Mikor vissza fordul a táblától, örökösen néz rám. Azért ez... maradjunk annál a szónál, hogy idegesítő. Tudom, már használtam.

Rick tanár úr kicsit mesélős kedvében van, aminek én nem örülök. Most először mondja el a történelmet mesélve. Nos, ne kelljen mondanom. Elég monoton hangon tudja mondani amit akar. Nem is kellett sok ahhoz, hogy egyszer már csak arra ébredjek, hogy a tanár úr szemébe nézek, mert itt van előttem.

-Cikiii!- mondta az egyik osztálytársam. Inkább nem is húzom fel magam...

~~~~

Olyan furcsa iskolába jönni! De... nem kelt bennem szorongást, vagy nem érzek stresszt annak ellenére, hogy én még mindig nem illeszkedtem be. És ez lehet, hogy azért van, mert vagy ezerszer az apjuk lehetnék és nincsenek közös témáink, mert én velük ellentétben nem keresek barátnőt, vagy esti női fogadtatást egy idegen lakásban, esetleg drogot vagy mit, akár lopott pénzt.

~~~~

Tetszik, hogy informatikából például semmit sem tudok... De én olyat tudok amit ők nem! Azt például nem értem, hogy miért egérnek hívják ezt a valamit amivel mozgatom a belső valamit. Úgyhogy nem aggódom! Plusz én bármikor abba hagyhatom az iskolát, ha nem akarok már járni!

~~~~

-Mark! Bemutathatlak a barátaimnak?- ugrott elém hirtelen a semmiből a drága kishúgom

-Hát mutass!- mosolyogtam rá. Ekkor csuklón fogott és elrángatott a barátaihoz, végig húzott a folyosón, annak ellenére, hogy anélkül is jöttem volna, hogy végig kellett volna rángatni.

Elena?

-Mark! Ő itt Elena, ő itt Bonnie és ő itt Caroline!- mutatott rá mindre egyesével. Én csak intettem.- Ó! Ne már! Szólalj meg! Hehe, ne légy ilyen bátortalan!- mosolygott rám a húgom.

-Sziasztok!- jött ki a számon nagy nehezen. Mindhárman köszöntek nekem. Még rám is mosolyogtak. Ekkor jött egy hegyes orrú, dús barna hajú, magas fickó aki Elena mellé állt.

-Szia!- mondta nekem. Ez Stefan lehet! Apa ugyanígy írta le nekem.

-Hello, Stefan!- köszöntem neki én is.

-Várj, honnan tudod, hogy-hogy hívnak?- kérdezte tőlem egy kis fázis késéssel.

-Már... Meséltem neki rólatok! Rólad is!- vágta rá Hope.- Ugye öcsi?

-Öcsi?- húztam fel a szemöldököm miközben felé fordultam.

-Bocs!- húzta el a száját a hugicám.

-Az az erdőben van!- vágtam rá, miközben rá mosolyogtam ravaszul, majd a többiek is elkezdtek mosolyogni, erre én inkább abbahagytam. Kicsit megfagyott ezután a hangulat.- Nem öllek meg titeket!

-Tudjuk, csak megvagyunk lepődve!- mondta Caroline

-Igen, mert nagyon hasonlítotok egymásra a húgoddal- mondta Bonnie. Bólintottam, Hope mosolyogni kezdett.

'Hope szemszöge'

˘˘˘˘

Miután Mark elment, én még itt maradtam a barátaimmal. Eddig egyetlen fiú barátom van, és az Stefan. Mellette pedig van négy lány barátom. Igen! Marknak csak hármat mutattam be. Natalie-t furcsa módon nem találtam, szünetekben néha eltűnik. Pedig őt szerettem volna a legjobban bemutatni. Egyébként, Elena és Caroline vámpír, Bonnie pedig boszorkány, és persze Stefan! Ő is vámpír! Észrevettem, hogy Mark szeme folyton Elena és Bonnie között mozgott. Stefan is értetlenül nézte.

-Folyton titeket nézett!- utalt a két lányra Stefan.

-Engem bezzeg nem!- nyavajogta Caroline.

-Én már szünetben találkoztam vele!- mondta Elena. Mindenki Bonnie-ra nézett. Már csak ő nem szólalt meg közülük.

-Nincs hozzáfűzni valóm!- mondta egy idő után.

Messze kéne tartanom Markot Bonnie-tól! Nem kéne elszívnia az erejét.

'Mark szemszöge'

˘˘˘˘

Bonnie boszorkány! Éreztem rajta! Csak úgy áramlott felém az ereje. Hope még ott maradt velük. Egyébként, végre vége van az iskolának, mehetünk haza. Itt támaszkodom már egy ideje a kocsimnál, várva Hope-ra.

-Miért mentél el olyan hirtelen?- mondta nekem miközben felém igyekezett.

-A te barátaid! Nem az enyéim! Engem nem bírnak annyira!

-Azt te honnan veszed?- szállt be a kocsiba.

-Most is úgy néznek rám mint akik megakarnak ölni!- válaszoltam Hope-nak. Szemügyre vette őket, majd összehúzta a szemöldökét.

-Hiszen mosolyognak! És integetnek! Nekünk!- emelte ki az utolsó szót... Odanéztem. Tényleg! De hisz! Az elöbb még... Bonnie a két kezét tartotta felém, olyan boszorkányosan és a szájáról azt olvastam le, hogy:

-Morris!

~~~~

Hazafele menet folyton piros a lámpa... Zöldön még sosem mentünk át úgy, hogy nem álltunk volna meg. Olyan mintha mindenki idegesíteni akarna. Furcsa!

-Miért félsz a barátaimtól?- kérdezte Hope az egyik pirosnál.

-Nem félek semmitől!- vágtam rá, miközben rápislantottam.

-De igen! A Fehértölgy karótól!- vágta rá ő is.

-Hagyjuk!- ráztam a fejem.

-Tudom, hogy attól, mert mondtad!

-Mikor?- ekkor zöld lett a lámpa és lassan elindultam.

-Álmodban!- vágta rá. Itt már normálisan mentem.

-Este aludni kell, nem halgatózni!- mondtam neki egy kicsit már dühösen. Ekkor lelépett a zebráról egy ember. Olyan közel volt, hogy szinte lehetetlen, hogy megálljak anélkül, hogy elüssem. Rátapostam a fékre, és elrántottam a kormányt. Megfogtam Hope mellkasát, elkezdtem szívni a varázserejét és mikor eleget gyűjtöttem védőburokkal vettem őt körbe. Én vámpír vagyok nekem nem kell!

Hope sikított.

-Jól vagy?- kérdeztem tőle és vizslatni kezdtem.

-Én igen, de te?- kérdezte tőlem aggódva.

-Az mindegy! De ő?- kiszálltam a kocsiból és a földön fekvőhöz rohantam. Látszólag nem volt semmi baja. Egy férfi volt, oké... inkább fiú. Talán középiskolás lehet!

Az orra vérzett csak, más nem. Letérdeltem hozzá és meghallgattam a szívverését. Na hát persze, az alig volt! Hát hogyne! Ekkor már idegenek is voltak körülöttem.

-Hívja a mentőket!- mondtam a legközelebb lévő férfinek. Tette is a dolgát. Hope is kiszállt.

-Te ülj le valahová! Nagyon sápadt vagy!- mondta nekem.

-És ő?- kérdeztem idegesen miközben a földön fekvőre céloztam. Hopetól már csak annyit olvashattam le a száján, hogy menjek. Homályossá vált a világ, néma, hideg... Én is a földön kötöttem ki.