Bűntény a suliban

2.

Bár nem laktam messze az iskolától, pontosabban csak húsz percre, a csodálatos budapesti közlekedésnek hála ez az időterjedelem is meg hosszabbodott a kétszeresére. Ennek az lett a következménye, hogy nyolc óra huszonhárom perckor léptem be a suli hatalmas kapuján.

A több mint húsz perces késésemmel mit sem törődve, lassan lépkedtem (inkább csúszkáltam) végig a kiürült folyosón. Ahogyan elsétáltam az ajtók előtt, hallottam, ahogyan kiszűrődik a tanárok magyarázása és az osztályok duruzsolása. Amikor az én termemhez értem, akkor halk sóhajt hallatva benyitottam. Örök későként, már igazán megszoktam, hogy ilyenkor az osztály egy emberként felém fordulva megbámul, majd a tanár (ez esetben Bakócáné, a biosztanár) leszid, és végre elslisszolhatok a helyemre, hogy utána bámuljak ki a fejemből.

Ez mindig az utolsó padsorba vezetett. Szerettem ott ülni, mert sok előnye volt. Először is, a tanárok nem szúrtak ki olyan könnyen, így nem is volt olyan feltűnő, hogyha az órákon esetleg alvásmaratont tartottál. Másodszor, itt ült a legkevesebb diák, szóval sokkal kényelmesebbnek is bizonyult. Harmadszor pedig, innen te mindent látsz, de téged pedig senki.

Unalmamban körbe pásztáztam az osztálytermet. A táblánál Barkóciné magyarázott éppen valamit az emberi szív működéséről, és girbegurba betűkkel írt vázlatot mellé. A teremben négy padsor volt, és ez alapján az osztály is négy részre oszlott. Az első sorban ültek a stréberek, aztán a másodikban a jó tanulók, a harmadikban a csendben alvók, az utolsóban pedig akik mindent csinálnak, csak nem a tanárra figyelnek. Ide tartozom én is. Régen még szégyelltem volna magam ezért, de ma már őszintén szólva, egyáltalán nem érdekel.

Az első óra unalmasan el is telt, ahogyan az szokott lenni, majd jött is a második. Amit mindig is utáltam, a matematika. Magával a tantárggyal is meggyűlt a bajom, de ezen a tanár végképp nem segített. Gödény Márta. A diákok (és jómagam) legrosszabb rémálma. A helyzeten az sem segített, hogy a „kedvenc" diákja én voltam. A kedvenc elfoglaltsága pedig az, hogy engem kínozott a táblánál. Ez most sem történt másképpen, miután a háziellenőrzésnél kiderült, hogy az én házim nem, hogy nincsen készen, de még a matekfelszerelésem sem hoztam magammal. Gödénynek, alias Görénynek ez már kissé sok volt, szóval akkorát ordított, hogy Sanyi a pók leesett a plafonról. (Egyébként, már hónapok óta ott lógott zavartalanul, de úgy látszik, többé nem bírta elviselni Görény hangulatingadozásait, és inkább levetette magát a mélybe. Tragikus. Igaz történet alapján.)

Mit volt mit tenni, kibattyogtam a tábla elé, és komótosan nekiálltam az egyenlet megoldásának. Mit mondhatnék, rendesen meggyűlt a bajom vele... Az a nyomorult ismeretlen az ötödik próbálkozásra sem akart kijönni, pedig én már mindent megpróbáltam. Már vagy tizenöt perce ott szerencsétlenkedhettem, amikor drága Görénynek elege lett, és egy egyessel leültetett. Igazából, ez különösebben nem zavart annyira, hiszen nem szeretnék matematikus lenni, vagy valami ilyesmi... Viszont anyukám erről máshogyan fog vélekedni, az biztos.

Elővettem a rajzfüzetem, és unottan firkálgatni kezdtem bele. Utálom a matekot, utálom a matekot, utálom a matekot. Végig ez járt a fejemben, miközben egy gúnyrajzot készítettem a drágalátos tanárnőről. Karikatúrában mindig is jó voltam, de ez messze a legjobban sikerült munkám volt eddig. Igazán elégedett voltam mesterművemmel. Eléggé leköthette a figyelmem Görény portréja, mert nem is vettem észre, hogy egy ideje nem hallom a monoton magyarázását. Viszont azt hallom, hogy valaki közeledik felém. Nem foglalkozom vele, inkább felrajzolom a görényekre jellemző bajuszkát, majd a bunda mintáját. A léptek egyre hangosabban koppannak mögöttem, még mindig nem veszem észre magam.

-Igazán szép munka, Major. – hallom meg Gödény baljós hangját. Nem csak hallom, érzem a leheletét ahogyan közel hajol hozzám, hogy jobban szemügyre vegye a firkálmányomat. A helyzeten az sem segít, hogy a portré felett igazán olvashatóan a „Imádom Görényt" felirat szerepelt. Ajaj, bajban vagyok. Nagyon nagy bajban.