BŰNEINK | muke au

4.

MICHAEL

Amint belépek az iskola kapuin, meghallom a lehető legidegfeszítőbb hangot, amit egy diák hallhat. Az órák kezdetét jelző csengőt. Ami azt jelenti, hogy megint késni fogok az első órámról, bár szerintem már nem nagyon lepődik meg ezen senki. Nem erősségem a korán kelés, főleg nem hétfőnként. Mihelyt beérek az épületbe, felgyorsítom a lépteim és elindulok a tanári felé, mivel amellett vannak kifüggesztve a diákok órarendjei. Egy hét alatt még nem igazán sikerült megjegyeznem, hogy mikor melyik teremben van órám, ezért muszáj megnéznem. Megkeresem a saját osztályomat és mutatóujjamat lentebb csúsztatva, megnézem hogy melyik teremben van óránk. Ebben a pillanatba kinyílik a tanári ajtaja, én pedig két kezemet összerakva imádkozok, hogy ne apám legyen az. Gyorsan rájövök, hogy nem ő az, mert ez a személy észre sem véve engem, elsüvített mögöttem. Akaratlanul is az illető után fordítom a fejem. A tökéletesen sima öltönyében lévő, magassarkú csizmáiban sietve lépkedő Mr. Hemmings-et pillantom meg. Azonnal beugranak a péntek este történtek és megfeszítem az állkapcsom. Az volt az első, hogy többet ittam a kelleténél és pont akkor kellett ott lennie egy kibaszott tanárnak. Ráadásul pont neki, a legújabb, legfiatalabbnak. Lefogadom, hogy mindent megtenne, az igazgató figyelméért. Ha elmesélné neki, hogy a kicsi fia ájulásig itta magát és neki kellett hazafurikáznia, azzal azon nyomban megkapná ezt a figyelmet.

A tanár után sietek és amint lefordul az iskola egyik félreesőbb folyosójára, kapok az alkalmon. Hirtelen jött ötlettől vezérelve, megfogom a vállát, mire ő összerezzen és felém kapja tekintetét.

– Michael! Miért nem vagy órán? -kérdezi azonnal. Válasz helyett csak egy lépéssel közelebb állok hozzá, ezzel elérve, hogy ő eggyel hátrébb lépjen, így a háta közel kerül a szekrényekhez.

– Beszélni szeretnék önnel, Tanár Úr. -mondom egyelőre nyugodt hangszínen.

– Nem lenne jobb a következő óra előtt? Úgyis veletek leszek. -válaszol egy kissé feszengve.

– De én most szeretnék beszélni. -lépek még egy kicsit közelebb a tanárhoz, viszont ő kilép előlem.

– Ne haragudj, de már elkezdődött az órám. Szerintem a tiéd is, szóval sietned kellene. -indul el a terme felé. Csakhogy én utána lépek.

– Mr. Hemmings! -emelem fel a hangom. Ennek hatására megtorpan és megdöbbenve fordul felém. – Azt mondtam, hogy beszélni szeretnék önnel. -ismétlem el harmadjára is, de ezúttal határozottan.

– Én pedig azt, hogy órám van és mennem kell. -lép vissza elém. – Nem most először fordul elő, hogy elfelejted, kettőnk közül én vagyok a tanár. Ami azt jelenti, hogy valamilyen szinten feletted állok. Szóval hadd emlékeztesselek arra... -kezdené meg monológját, de közbevágok azzal, hogy a mellette lévő szekrényre csapok. Ezzel minden szót beléfojtva. Még a lélegzetvétele is abbamarad egy pillanatra. Csak áll és kikerekedett szemekkel néz rám. Szótlanságát kihasználva, közelebb hajolok hozzá, pont a füle mellé, hogy minden szavamat tisztán és érthetően hallja.

– Rangban lehet, hogy felettem állsz, de azt elfelejted, hogy a főnököd fiával beszélsz. -suttogom lassan és megfontoltan. Saját fülem mellett hallom, ahogy Mr. Hemmings légzése felgyorsul. – Apropó, ha már apámról beszélünk, -helyezem a tanárom vállára a kezemet. – Ha egy szót is mersz szólni neki a péntekről, elintézem, hogy ez legyen az utolsó heted ebben az iskolában. -húzódom vissza, így a szemébe tudok nézni. Akármennyire is próbálja leplezni, látom rajta, hogy fél. Azt, hogy tőlem vagy az állása elvesztésétől, azt nem tudom. Talán kicsit mindkettőtől.

– Érthető voltam? -kérdezem, mire kicsit hezitálva, de bólintással válaszol. – Helyes.

– Akkor hát... további szép napot Tanár Úr! -villantok fel egy kamu mosolyt és megveregetem a vállát. Megfordulok és elindulok az órámra, magam mögött hagyva az irodalomtanárom, aki szótlanul és megdermedve áll a folyosón.