BŰNEINK | muke au

2.

LUKE

– A jövőben a prezentációkat és beadandókat ide küldhetitek. -írom fel az e-mail címemet a táblára. – Vagy ha bármilyen kérdésetek van az órán elhangzottakkal kapcsolatban, akkor azt is itt tegyétek fel. -teszem hozzá, miközben lerakon a krétát a kezemből. Az asztalom elé lépek és nekitámaszkodok. Körülnézek az osztályban, mikor megakadt a szemem valakin, név szerint Michael Cliffordon. Tegnap nem szívtam tovább a vérét, szerintem pont elég volt neki annyi. Másrészt nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy kispéciztem magamnak valakit már az első napon. Ráadásul az is lehetséges, hogy rossz napja volt. Mindenkivel megesik néha. A lényeg, hogy eldöntöttem, nem fogom az első benyomás alapján megítélni őt, és senkit sem. Nem ismerem ezt a fiút és csak akkor lesz jogom véleményt alkotni róla, ha egyszer megismerem milyen is ő igazából. Hogy ehhez közelebb kerüljek, kitaláltam egy tökéletes feladatot a mai óráimra.

– Szóval... -csapom össze kezeimet. – Mivel ma dupla óránk van, azt találtam ki, hogy a második órában szeretném, ha írnátok egy fogalmazást valami olyan dologról, amit nem sokan tudnak rólatok, de mégis a személyiségetek részét alkotja. Legyen az egy megtörtént eset, egy érzés, bármi. A lényege az, hogy ezáltal jobban megismerjelek benneteket. -magyarázom az osztálynak. Végignézek a diákok arckifejezésein. Van aki örül, van aki húzta a száját de a legtöbbjüknek kifejezéstelen az arca.

– Most viszont, a bizalmatlanság elkerülése érdekében, szeretném, ha meghallgatnátok az én történetemet. -közlöm velük. Keresztbe teszem a lábaim, veszek egy mély levegőt és belekezdek.

– Kiskorom óta én voltam az a kis különc gyerek, akit mindig kigúnyoltak és kiközösítettek a többiek, akármilyen közösségbe is kerültem. Kisgyerekként még nem volt ezzel problémám, sőt jóformán fel sem tűnt. Viszont amint bekerültem a gimnáziumba, fokozatosan elkezdett mindez, egyre jobban megmutatkozni. Eleinte csak páran szekáltak másságom miatt, majd egyre többen lettek, míg végül már senkire sem számíthattam. A szekálásuk átváltott bántalmazásba. A tanáraimnak nem mertem szólni, amit így utólag már bánok. -megállok egy pillanatra és a diákokra nézek. Egyre kevesebb kifejezéstelen arcot látok. – Mivel nem volt arra lehetőségem, hogy bulizzak és kijárjak a barátaimmal, vagy egyáltalán barátkozzak, rengeteg szabadidőm volt. El kellett valamivel töltenem ezt a sok időt és ez nem más volt, mint az olvasás. Minimum száz könyvet elolvastam a gimis éveim alatt, akármennyire is hangzik szürreálisan, tényleg így volt. Emellett rendszeresen tanultam az összes tantárgyra. Van aki az alkoholba és a drogokba menekül ilyen helyzetben. Én a szerencsésebbek közé tartoztam azzal, hogy a tanulásba és a könyvekbe menekültem. A történetekből, lassan átkerültem a versek világába is, ami teljesen elvarázsolt. Ahogy nőttem, komolyabb irodalmi művek is elkezdtek érdekelni, az is megesett, hogy én is megpróbáltam írni egy-egy verset. Szó szerint magába szippantott ez a világ. Ahogy nőttünk, egyre kevésbé foglalkoztak velem azok, akik azelőtt egy napot sem hagytak volna eltelni anélkül, hogy megalázzanak engem. Végül az érettségi időszakra teljesen leálltak mindennel és a körülményekhez képest nyugodtan zajlott le az érettségi. Viszont az gimnáziumban töltött pár év, minden bizonnyal eddigi életem legnehezebb időszaka volt. -megint megállok. Ezúttal magam miatt. Sosem egyszerű amikor erről kell beszélnem, de én döntöttem így, szóval összeszedem magam és folytatom. – Sosem egyszerű, ha valakit zaklatnak vagy bántalmaznak az iskolatársai. A szülők azt mondják a kisgyerekeknek, hogy az iskolára második otthonuk ként tekintsenek, viszont ha a gyermek ilyesmit él át, azon a helyen, amit második otthonának kellene tekintsen, az már rég rossz. Ha valakivel ilyen történik, akkor azon nem lehet csak úgy túllépni. Okozhat maradandó lelki traumát is, ezzel egy életet tönkretéve, ha nincs megfelelően kezelve. -az arcokat fürkészem, de ez alkalommal mindenkinek valamilyen érzelem ül ki az arcára. Legtöbbjüknek együttérző a tekintete, néhány arcon sajnálatot látok. Úgy érzem nem fejezhetem be így a mondandómat, el kell mondanom a dolog egyetlen pozitív hatását. – De az ok amiért ezt elmondtam nektek, az az, hogy ha ez mind nem történik meg velem, lehetséges, hogy nem ugyanaz az ember lennék aki most vagyok, és lehet, nem ülnék itt irodalomtanárként, ezt mesélve. Minden ami akkor történt velem, meghatározta a mostani személyiségem nagy részét.