Seholsziget

2. fejezet - Szervezett káosz

Lara nem tudta pontosan megállapítani, milyen régóta vannak a szigeten. Legalább egy napnak tűnt, de tudta, hogy valószínűleg csak az érzékei próbálják becsapni, hisz a Nap is alig mozdult el az égen akkori helyzetéhez képest, mikor felszólalt néhány órával korábban, és akkor is maximum egy fél órája lehettek ott. Mármint fél órája lehettek annak tudatában, hogy ott vannak.

Az ébredés nem volt túl kellemes, nem olyan volt, mint mikor mély álomból riad, sokkal inkább, mint amikor sok időt tölt a víz alatt és a felszínre bukkanva újra lélegzethez jut. Zihált, kapkodta a levegőt, sőt még nyugtatgatta is magát, hogy csak egy rossz álom volt az egész, most már minden rendben van, de ekkor lassan tudatosult benne, hogy nem a jó puha ágyában fekszik, és még csak nem is a kanapéjukon, hanem a kemény földön.

Először a látása tisztult ki, meglátta a fűcsomókat, a fákat, a kunyhókat. Ezt követte a füle és az orra: hallotta a madárcsicsergést, a tenger nem is olyan távoli moraját, érezte a sós levegőt, mely az erdő illatával elegyedett. Ez az egész olyan megnyugtatóan hatott rá, mint mikor kiskorában nyaraltak, eszébe jutott, ahogy a húgával, Lizával kergették egymást a fövenyben...

A húga. Villámcsapásként érte a felismerés: nem tudja, hol van, és ez azóta sem változott. Mindenki végigmondta a mondandóját, majd tanácstalanul néztek a lányra, mintha tudnia kellene, mi a megoldás. Pedig fogalma sem volt róla, legalább annyira - ha nem jobban - kétségbe volt esve, mint mindenki más.

Volt viszont, aki annyira nem bírta a helyzetet, hogy elájult. Petra, a német lány, épphogy végeztek a rögtönzött kis megbeszéléssel, felállt, elindult a faházak felé, de alig tett meg két lépést, összeesett. Bár a szöszi fennhangon kezdett szónokolni arról, hogy egyesek mennyire nem bírják a stresszt, Lara hányingerét leküzdve sietett oda még két társával segíteni Petrának. Biztos volt benne, hogy az ő gyomrát is mardosó éhségnek is köze lehetett az iménti balesethez.

Ezután az incidens után visszatért eredeti helyére a lányt Carter-re és Ványá-ra bízva, és nagyot sóhajtva megszólalt.

-Rendben, akkor annyit tudunk, hogy senki nem tud semmit - kezdte Lara.

-Király, sokkal előrébb vagyunk - jegyezte meg Sarah. - Bár legalább kizárhatjuk, hogy ezt közülünk tette valaki. Következő napirendi pontnak viszont mi lenne, ha körbenéznénk? Hátha találunk valamit.

Lara ezt jó ötletnek tartotta, bár előre félt, mi mást rejthet még ez a hely. Vagy mit nem - gondolt korgó gyomrára.

Voltak néhányan, akik mostanra már egészen nyugodtnak tűntek, szemükben csak néha csillant meg a félelem, de legtöbbjük nem is próbálta leplezni rettegését. Larát is szinte megdermesztette ez az érzés, de valahogyan mégis sikerült rajta felülkerekednie. Valószínűleg az a kevés ember is így lehetett vele, akin ez nem látszott.

Végignézett az őt körülvevő gyerekeken, mert nem voltak mások, csak gyerekek, akárki akárhogy is viselkedett. Talán aki nem tűnik ijedtnek - de csak azért, mert mások bosszantásával és bántásával vezeti le saját feszültségét (igen a szöszi) -, még gyerekesebb, mint az, aki el meri sírni magát a többiek előtt. Bár nem mintha ezt olyan könnyű lett volna visszatartani.

Minél többet nézte társait Lara, annál inkább úgy érezte, tennie kell valamit. Valamit, amivel segíthet, amivel előrébb juthatnak.

Így hát felállt és elindult a házak között. Estella és Sarah rögtön csatlakoztak hozzá, majd az olasz srác is, Raffaello.

-Elég abszurd volt ez a jelenet - kezdte enyhe akcentussal.

-Mire gondolsz? - kérdezte Estella.

-Larának a legnagyobb káosz és pánik közepén sikerült teremtenie egy ilyen rendezett megbeszélést.

-Rendezett megbeszélés... - kacagott fel Sarah. - Mármint bocsi, ez nem ellened szól, csak olyan ironikus ez az egész. Most tulajdonképpen mit keresünk? - tette hozzá.

-Csak ki akartam szakadni onnan. Nem bírtam már tovább nézni őket. Legalább egy ember lenne, aki tudná, hol vagyunk, vagy mit kellene csinálnunk! Szégyen, nem szégyen, nem sok kellett hozzá, hogy elsírjam magam.

-Szerintem nézzük meg ezeket a házakat! -terelte a szót Sarah, és Lara kimondhatatlanul hálás volt neki, hogy nem fejtegette tovább az előző témát.
A faházak ajtajához három lépcsőfok vezetett fel, az elsőhöz oda is léptek, azon egy tábla lógott, két névvel: Pokol, Lara; Parker, Sarah.

-Király, úgy tűnik, szobatársak vagyunk! - bökte oldalba heccelésből Sarah a másik lányt. Nem  mintha sikerült volna teljesen elhitetnie a többiekkel, hogy örül annak, hogy egy az Isten háta mögötti helyen egy tábláról leolvashatja a saját nevét.

-Ez nem vicces! Tudjátok, ez mit jelent? Már vártak minket. Aki vagy akik idehoztak minket, már eleve úgy készültek, hogy Minket hoznak, és nem mást. Nem csak úgy az utcán szedtek minket össze, ki voltunk választva.

-De mire? - csodálkozott rá Estella.

-Ezt kell kiderítenünk. Bemegyünk? Hátha találunk valamit.

Csak három bizonytalan bólintást kapott, így önként jelentkezett arra, hogy kinyitja az ajtót, és belép elsőként. Próbált nem arra a rengeteg horrorfilmre gondolni, amivel mindig a húgát, Lizát ijesztgette, és amikben mindig az a szereplő halt meg elsőként, aki elől állt a sorban.

A várt nyikorgás elmaradt, semmi recsegés, a ház egyáltalán nem tűnt elhagyatottnak. Lassan, ahogy a szemük hozzászokott a sötéthez, egy nagy szoba képe tárult eléjük, két ágy, két kezdetleges szekrény, egy asztal, székek, ablak és egy lámpa. Az asztalon volt néhány ceruza, egy köteg lap és egy gyertya egy doboz gyufával. Larának megakadt a szeme egy borítékon.

Csak a neve szerepelt rajta, más semmi. Odalépett, felkapta, és leült vele a hozzá közelebb eső ágyra.

-Mit találtál? - kérdezte Sarah.

-Egy levelet. Neked nincs?

-Nem látok itt sehol. Mi áll benne?

Lara szó nélkül felbontotta a borítékot, és végigmérte a tartalmát.

-Kedves Lara! - kezdte.

Kézzel írták, egyedi és bámulatosan szép az írásképe a feladónak, de nevet nem talált benne. Folytatta az olvasást, de ezúttal magában, nem lett volna értelme hangosabban olvasni, hiszen magyarul volt.

Ahogy végigfutott a sorokon, arra jutott, hogy először megnézi, hányan kaptak még rajta kívül, aztán visszamegy a táborhelyükre, és felolvassa a többieknek. Mármint a rájuk is vonatkozó részt.

A többi szobában sem találtak semmi érdekeset, egytől egyig mindegyiknek ugyanolyan volt a berendezése: ágyak, szekrények tele ruhával és egy asztal. Se levél, se üzenet sehol. Még csak papír vagy íróeszköz sem.