Ellenséges szobatárs ✅ Megjelent!

1. fejezet

*Frissített fejezet*

Szeptember 4., vasárnap

Percek választottak el attól, hogy megérkezzünk a Fallen Autumfieldi Egyetemre a barátnőmmel, és új életet kezdjünk. Az utolsó gimnáziumi évünkben elhatároztuk, hogy időt és energiát nem sajnálva, kezünkbe vesszük az irányítást, és a sorsunk kovácsai leszünk. Együtt kialakítottuk és megterveztük a jövőnket, eldöntöttük, hogy nem pazaroljuk el a lehetőségeinket, mindent megteszünk azért, hogy sikeresek lehessünk. Persze lehet, ez mind hiú ábrándnak tűnik, de nem az. Annyira biztosak vagyunk benne, hogy megcsináljuk, mint abban, hogy a siker kulcsa a kitartó próbálkozás. Ennek egyszerűen így kell történnie. Ha mégsem sikerül, az nem rajtunk fog múlni.

Mikor megálltunk az egyetem bejárata előtt, felnéztünk a hatalmas intézményre. Gyönyörű volt, a bejárati oldal egészét üveg fedte, ezzel látványosabbá téve az épületet. Pár méterre lehettünk az ajtótól, de így is tökéletesen visszatükröződött a vállig érő szőke hajam, ami sokak szerint kifejezetten kiemeli a sötétzöld szemem. A sok átlátszó fal ellenére az iskola megtartotta a díszes, talán viktoriánus stílusát – habár nem vagyok benne biztos, hiszen nem művészettörténet szakra jelentkeztem.

Száz szónak is egy a vége, el se tudtuk hinni a barátnőmmel, hogy bejutottunk ide, és itt fogjuk megalapozni a jövőnket. Kemény munka volt a hátunk mögött, áttanult éjszakák, idegösszeroppanások és sok stressz, de véghez vittük, és most itt vagyunk. Álmaink egyetemének bejáratában. Bejutottunk, és holnaptól itt kezdhetjük meg a gazdasági tanulmányainkat.

– Na, menjünk és iratkozzunk be végre! Utána még vissza kell mennünk a kocsikhoz a cuccainkért és meg kell keresnünk a kollégiumot. Remélem, egy szobába raktak minket! – emelte tekintetét az égre barna hajú barátnőm, Kat, mintha csak egy magasabb rendű erőhöz beszélne, vagy talán az univerzumhoz, hogy meghallja utolsó imáját. Sajnos, a végső pillanatra halasztottam a jelentkezésemet, de ettől függetlenül reméltük, hogy ha nem is egy szobába, de közel kerülünk egymáshoz.

– Induljunk – biccentettem, aztán célba vettük az ajtót, ami tárva-nyitva várta az újdonsült gólyákat, azaz minket.

A beiratkozás gördülékenyen ment, annak ellenére, hogy vasárnap volt. Több asszisztens végezte az adminisztrációs feladatokat, így gyorsan sorra kerültünk az amúgy kígyózó tömegben. Úgy tűnt, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az utolsó napra halasztották a bejelentkezést. Bemutattuk az iratainkat, ellenőrizték az adatainkat, aztán már mehettünk is a kollégiumba, ami két percre volt az egyetemtől gyalog – legalábbis ezt a tájékoztatást kaptuk. Visszamentünk az autóinkhoz, hogy kipakoljuk a két-két bőröndünket, utána pedig célba vettük az út túloldalán lévő hatalmas négyemeletest.

– Nagyon ajánlom, hogy ne legyen tele szellemmel ez a koli. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy az éjszaka közepén kinyílik az ajtó és látatlanba besuhan valami – borzongott meg Kat. Felnevettem az elméletén, mert tudtam, hogy ő mennyire hisz az ilyen természetfeletti baromságokban. Mindemellett nagyon babonás, túlságosan is. Tény és való, hogy a diákszállót egy csődbement motelből alakították ki, de ettől még nem lesz valami szellemjárta kísértetház, és ezt hiába mondogattam Katnek, nem hitte el.

– Biztos vagyok benne, hogy egy árva lélek se fogja megcsiklandozni a talpad alvás közben. – Jól szórakoztam Kat rémült tekintete láttán.

– Ez nem vicces! Amint beérek a szobába, kifüstölöm az egészet, és hálás lehetsz érte, ha nem szórok sót az ajtóba meg az ablakba!

– Tégy így, ha ezt látod helyesnek. Tudod, hogy én nem hiszek ezekben, szóval téged kell, hogy megnyugtassanak az intézkedéseid – magyaráztam, miközben átléptük a bejárati ajtót. Azonnal megcsapott a kellemes szellő, ami frissítően hatott a hatalmas meleg után. Hiába volt szeptember, még mindig forróság uralkodott kint, és kifejezetten vágytam már egy kis hűvösre.