Mikor csendben ülök, s bambulok
Megtalálnak érzéseim, melyek elől futok.
Szorító érzés mely mellkason vág,
Jelzi előttem, hogy ez itt a határ.
Lelkem nem bír több fájdalmat elviselni,
Nincs remény, mellyel lehetne védekezni.
A Lány boldog, s megbabonázott arca,
Hogy rád nézett, bele égett tudatomba.
S ha be csukom szemem, téged látlak,
Már mosolyod és szavaid emléke csak fájnak.
A tömegben ülve, honnan csak nevetés hangzik,
A lelkem nélküled üres, egyre csak fázik.
Boldogság vesz körül, de csak hallom mindazt:
Mi bennem már rég eltűnt, mára csak Visszhang.
