Emlékszem még májusban, a szakításom után milyen csalódott voltam. Talán könnyek nélkül kibírtam, nem is fájt annyira, de egy ember elvesztése nem könnyű. Csak hibáztatni tudtam magam, hogy szerethettem bele egy olyan emberbe, aki soha nem törődött velem. Most augusztus van. Pár nap múlva születésnapom és úgyérzem, mindenem elveszítettem, pedig Ő sosem volt az enyém.
Előlről kezdem a történetet.
Szakításom május legvégén történt. Csak pár hónap volt és míg az elején igazán szerettem azt a srácot, mára már kénytelen lettem beismerni, ő ezt sosem viszonozta igazán, sosem törődött velem annyit, mint amennyit megérdemeltem.
A hibámon hamar túl voltam, könnyek nélkül. Mire nem jók a barátok, igaz? Fájt elveszíteni, de mégjobban emésztett a tudat, vak voltam. Mióta az eszemet tudom, minden ujjamra jut egy fiú, mégis olyan nehezen esek szerelembe.
Néha fáj belátni, a szerelem vak. Nem hiába mondás.
Túllépve a szakításon barátaim segítségével, 2 hónapon keresztül nem igazán akartam magamnak senkit, úgy voltam, ha az igazi most akarna kopogtatni az ajtómon, talán még őt is elküldeném. Nem hiányzott az exem, isten ments, csak csalódtam a férfiakban.
Elhatároztam, mostantól nem adok majd lejjebb abból, amit elvárok egy sráctól. Nem vagyok egy magas lány a 160 centimmel, ezért teljesen jól megelégszem az 175 centinél magasabb srácokkal. Valahogy odáig vagyok érte. Mindig is tudatalatt irigy voltam az olyan lányokra, akik kockahasú férfit tarthattak hűségesen maguk mellett. Én nem izmos, kidolgozott testűre vágytam, de olyanra igen, akinek van kiállás és kinéz valahogy. Számomra nagyon fontos a személyiség; legyen úriember, kedves, okos, törődő, nyugis, magabiztos és csak egészséges szinten féltékeny, illetve irányító típus. Talán ilyen minden nő álma fajta férfi.
