Könnyeimet letörölve tettem fel neked is a kérdést. Komolyan azon veszekszünk, törődünk egymással? Te csak azt hajtogattad, nem sértődtél meg és nem is haragszol rám. Szimplán mostantól változni fogsz. Változni? Tettem fel aggódva a kérdést. Azt ecsetelted nekem, hogy a mostani úriember éned egy igazi fuckboyt csinál majd magából. Fuckboyt? Kérdeztem vissza, mint "barát", mégis ezt hogyan tervezed. Úgy gondoltad megoldod majd, úgyis ez a "menő". Ekkor hevesen neked estem, bár hangom nem felemelve, hogy mégis ez kiszerint menő és hogy akarsz így bármikor is barátnőt magadnak.
Egyszerűen válaszoltál. Te nem akarsz senkit. Csak játszani szeretnél.
Sírva tettem fel neked a kérdést: ezt én csináltam veled? Mit rontottam el? Tényleg nem szeretsz?
Átbaszva éreztem magam, jobban mint valaha. Itt törtél véglegesen össze.
Korábban soha nem sírtam fiú miatt, te voltál az első. Elmondtam neked, ha megváltozol, engem elfelejthetsz. Teljes félvállról véve azt mondtad, neked nem kell senki. Nem kellek? Soha nem is kellettem igaz? Kérdeztem magamtól. Hallottam, ahogy elkezdesz szipogni. Mindketten tudtuk, hogy nem engem utálsz, hanem a múltad és azt a ribancot, aki hisztizett mikor nem egy Gucci táskát kapott tőled a névnapjára, mindaddig, amíg nem vettél neki egyet.
Letettük a hívást. Úgyéreztem elvesztettem egy részem.
