A hívásban lassacskán bevallottad nekem, úgyérzed csak játszom veled, hogy sosem szerettelek igazán. Emlegetted, hogy bizony nem adsz nekem elég szeretet és ezt nagyon bánod. Emlékszel a második napi beszélgetésünkre? Ott elmesélted nekem, az exed ezeket a mondatokat vágta a fejedhez. Úgy tűnt te nem emlékszel, de én igen.
Tudtam jól azért sértődsz meg mindenen, hiszen ezzel úgyérzed védőfalat építesz magad köré.
Elmesélted nekem a gyenge pontjaid, hogy egy kezeden meg tudod számolni hányszor sírtál, és bizony azok is mind csak édesanyád betegsége miatt volt. Tudtad, hogyha akarnék, tudnék rajtad fogást találni. Talán épp édesanyád már kigyógyult rákjával viccelődnék, vagy a süket-néma öcséddel, esetleg a te helyesírási nehézségeiddel, amiről papírod is van. Pedig ezek mind nem érdekeltek, csak téged akartalak. Ölelni, csókolni és soha el sem engedni.
Nem hittél nekem, miért is tetted volna? Odáig fajult a beszélgetésünk azt mondtad, jó barátok vagyunk. Barátok? Reggel, még a csillagokat is lehoztad volna nekem. Már nem? Már csak barátok vagyunk? Összetörtem a hívásban. Sírva fakadtam és elköszöntem. Így lenne vége? Azon vesztünk össze, hogy te szeretnél velem több időt eltölteni, én viszont figyelek az alvásodra? Ez így nem lehet. 1 óra múlva szónélkül újra felhívtalak.
