DaRkWeB - Todoroki Shoto fanfiction - My hero academia

01 - Eltűnt lány

Endeavour egy hatalmas ökölcsapással ütötte ki az ellenfelét, de az hamar újra feltápászkodott a földről. Néhány háztömbnyire pedig hangos sikoltozás vette kezdetét. Endeavour megérzései élesebbek voltak, mint a fiúké, így hamar érzékelte a veszélyt.

– Shoootooo! Négy háztömbnyire nyugatra. Igyekezzetek – kiáltotta, és a három fiú őrült rohanásba kezdett, már egymás ellen versengve, Todoroki apját hátrahagyva az ellenféllel. Még mindig lassabbak voltak az első számú hősnél, de sokat fejlődtek, mióta minden nap próbálták túlszárnyalni.

Hétköznapi csendes utcának tűnt. Szürke, félreeső része a városnak, emeletes lakásokkal, kertek nélkül. Valószínűleg nem egy jó környék. Todoroki nem volt biztos benne, hogy jó irányba jöttek, mert a kiáltozás már elcsitult.

– Nekem úgy tűnik, itt minden rendben van – mondta Midoriya – Biztosan ez volt az az utca?

– Már amennyire az omló vakolat és a maró húgy szag rendesnek számít – morogta Bakugo.

Todoroki nem reagált, az egyik utcai szemeteskonténer mögé sétált, és leguggolt.

– Hát ezért szűnt meg a kiáltozás – jelentette ki halkan. A másik kettő az irányába fordult, majd közelebb léptek. Egy idős asszony feküdt eszméletlenül, a falnak vetve hátát. A fiú óvatosan megpaskolta az arcát, és megrázta a vállánál fogva, amire a nő lassanként magához tért, és mielőtt felfogta volna, hogy milyen helyzetbe került sikítani és csapkodni kezdett, mint aki rohamot kapott. Todoroki próbálta lefogni, hogy lenyugtassa de két pofont is kapott. Midoriya magyarázkodni kezdett, Bakugo pedig idegesen felhorkant és mintegy hirtelen felindulásból mozdult.

– Ne, Kacchan – kiáltotta Midoriya, de már késő volt. Az arcába robbantott, majd elégedett vigyor terült el a képén.

A nő a döbbenettől abbahagyta a visítozást, és szerencsére elsőként Todoroki megnyugtató arcát pillantotta meg. A tekintetéből eltűnt a félelem.

– Ti hősök vagytok, igaz? – A fiú hangtalanul bólintott – Elkéstetek – suttogta, és csöndben elpityeredett.

– Mi történt? – kérdezte Midoriya a háttérből.

– A lány... a harmadikon lakott – kezdte, de hosszú szünetet tartott, amit Bakugo ki nem állhatott.

– Most akkor mondja vagy nem, vén szatyor? – kiáltotta. Todoroki megvetően felnézett rá, de egy szót sem szólt. Midoriya próbálta nyugtatóan a vállára tenni a kezét, de agresszívan ellökte magától.

– Elvitték. Betörték rá az ajtót, megkötözték a kezeit, és végig cibálták itt – mutatott a kültéri verandaszerű folyosóra, amely a kültéri lépcsőhöz vezetett – Aztán le a lépcsőn. A feje az egyik foknak csapódott, akkor hangosan kiabálni kezdtem. Valamitől aztán erős, tompa fájdalom érte a fejem, és itt ébredtem fel, ahol megtaláltatok – hadarta rémülten a kaotikus történetet a nő.

– Ki volt ez a lány? Volt valami okuk elvinni? – kérdezte Todoroki. A nő görcsös rémülete feloldódott a hangjától, és nagyot sóhajtott.

– Lassan egy éve éldegél itt magányosan. Korábban az édesapja is itt élt, de már egy éve is van, hogy nem láttam hazajönni. A kislány azt mondta, hogy minden rendben van az apjával, csak kapott egy munkát, ami miatt ritkábban tud hazautazni. Nem faggatóztam sokat, mert mindig úgy rohant. Valamiféle számítógépes munkát kapott, és otthagyta az iskolát is érte. Hónapok óta ki sem mozdult abból a lakásból – a fiúk döbbent csöndben hallgatták a lány történetét – Az ajtót kitörték, és nyitva is hagyták maguk után, nézzétek – mutatott fel a nő, és a fiúk egyszerre fordultak abba az irányba.

Az egyik lakás ajtaja tárva-nyitva ringatózott. A nyikorgás kísérteties hangulatot kölcsönzött a késő délutáni napsütésnek. Időnként becsapta a szél, majd újra kinyílt, hogy később ismét becsapódhasson. Nem sok idő telt még el. Todoroki lassan felállt, és a tárt ajtó irányba indult. Talán még találhatnak friss nyomokat, ami alapján előkeríthetik a lányt.

– Todoroki-kun – mondta Midoriya habozva – Ez nem a mi dolgunk. Hagyjuk a rendőrségre a nyomozást – győzködte, de a fiú már hallótávolságon kívülre került. Vagy csupán nem akarta meghallani. Alaposan körülnézett a lépcsőn, és a folyosón. Egy halvány vérfolt díszítette a fokot, amelybe beleverték a lány fejét. Elhúzta a száját, és elszörnyedve besétált a nyitott ajtón.

A lakás kicsi volt, és rendezetlen. Kicsi előtér a cipőknek, egy apró szekrénykével, ami maximum három pár cipőt fogad be. Azonnal mellette, a folyosó alakú keskeny helyiégben nagyon kicsi konyha. A mosogatóban koszos tányér és pálcák, néhány kicsi tál, a főzőlapon koszos lábas. Úgy tűnt nagyjából ennyi is az összes főzéshez használt tárgy a házban, és ezt sem ma reggel koszolták be. A szobába lépve sem volt rendezettebb a helyzet. Egy nagy számítógép asztal foglalta el a legtöbb helyet. Ezen minden apróság és kacat elszórva árválkodott. Az ablakon alig jutott be a nappali fény, de így is reluxa ritkára állított lemezei fogták le azt, ami behatolhatott volna. A szoba többi részében számítógép alkatrészek voltak elszórva, pizzás doboz és kínai elvitelre. Ennek az utóbbinak a dobozában néhány napos maradék várta a soha el nem érkezőnek tűnő kidobást. Az asztallal egy vonalban a szemközti oldalon egy beépített szekrény nyitott ajtaja állt, amelyen ruhák lógtak rádobálva és a kilincsére akasztva. Előtte a földön is hevert néhány elhanyagolt darab. Mellette egy keskeny létra, amely az alvótér beágyazatlan ágyához vezetett, de olyan por fedte, mintha hónapok óta nem használta volna senki. A számítógép hűtő ventilátora még mindig ment, Todoroki óvatosan meglökte az egeret, de azt jelszót kért. Még egy pillantást vetett a koszos szobára. A lábával arrébb tolt egy üres pizzás dobozt, ami az útjában volt. Valami kicsi volt alatta. A fiú leguggolt, és megfogta a tárgyat. Egy adathordozó. A dulakodás közben eshetett le. Talán valaki keresni fogja. Felvonta szemöldökét, és úgy döntött, hogy zsebre teszi az apróságot, majd elhagyta a lakást.

– Te felemás barom, mi a fenét csinálsz már ott? – károgott Bakugo.

– Shoto, ideje indulnunk, ez már nem a mi hatáskörünk. Remélem nem értél semmihez – mondta az ezalatt megérkező Endeavour. A fiú megrázta a fejét. Végtére is igaz volt. Semmihez nem ért hozzá a kezével az elcsent adathordozón kívül. Ezt azonban nem említhette meg az apjának. Úgy érezte, hogy valami nagyon fontos lehet azon a kis tárgyon, és ő akart rájönni, hogy mi az. Úgy érezte, mintha direkt neki hagyták volna hátra. Mintha direkt ilyen egyszerű, de valószínűtlen helyre lett volna rejtve, hogy az első személy rátaláljon, aki a szobába lépett. Éppen ezért volt olyan érdekes. Éppen ezért akarta tudni, hogy mi lehet az, amit azért hagytak hátra, hogy ő megtalálhassa.

Amint végre visszatérhettek a kollégiumi lakosztályaikba, a fiú előhalászta a laptopot a szekrénye fiókjából, és óvatosan beleillesztette az adathordozót. Egy percet sem akart késlekedni a titkos tevékenységgel. Minden eltelt pillanat veszendőbement idő, ameddig valaki élete veszélyben lehet. Ha még él. Ez az utóbbi gondolat borús hangulattal töltötte meg a fiú elméjét.

A képernyőn egy puzzle játék jelent meg.

– Értem – gondolta az állához érintve jobb kezét – Meg kell oldanom a feladványt, hogy meg tudjam nézni a fájlokat. Csodálattal a szívében igyekezett megoldani a rejtvényt. Csodálta a lányt, aki ilyen bonyolult programot írt a fájljai védelmére.

Meg akarta menteni ezt a különleges szerzetet az elrablóitól. Meg akarta tudni, hogy mégis miféle ember lehet ez a lány.