Vörös

4

Emlékszem sokat meséltek nekem arról hogy, az A és a B pontból haladó szakasz gyönyörű tud lenni. Ennek a szépséget rengetegszer tapasztaltam meg én. Az a csodálatos naplemente annak a hegy oldalában. Sajnos ezt a gyönyört átfedte egy sötét köd. Azóta az este óta sosem jártam ott újra. Pedig megtehettem volna, hiszen az akkori életünk együtt egy családként sosem volt igazán rendben. Pontosan ezért ált apa akkor ennek a hegynek a szélén az épen nyugovóra térő nap árnyékában. Mert megbánta a tettét. Igazából én nem haragudtam rá. Megszokható volt amit tett. Anyukám volt az aki rosszul kezelte, de ő csak féltett. Ez teljesen természetes. Az anyai szeretet és aggodalom együtt jár. Ehez nem kell lánynak vagy fiúnak lenni hiszen ez mind a anya lelkéből fakad. Az a rengeteg közösen megélt idő. Az anyában születsz meg majd ő felnevel az elején, hogy valamennyire megértsed a világot. Utána vegig nézi ,hogy felnősz. Ez természetes. Ebből fakad az anyai bizalom, szeretet és aggodalom. Az az aggodalom ami akkoriban csak tombolt a családunkban. Mint a feszültség. De ez a kettő együtt jár. Ha valaki feszültséget teremt akkor el kezd aggódni a másik, vagy az aki az okozója. Hiszen mi magunk okozzuk a probléma kezdetét, de legtöbször a másik fél növeli a nyugtalansággal. Emberek vagyunk arra vagyunk hogy egy romlott világban amit mi tettünk tönkre -és tesszük továbbra is- minden tökéletes legyen. Valahogyan az emberek éheznek a tökéjre. Elvárják egymással szemben hogy azok legyünk majd, hogy a körülöttünk lévő dolgok is, majd a világ is azzá váljon, de leginkább önmagunk. Mert egy ember sem tud igazán megbékélni magával.

Emlékszem mikor felhőtlenül boldog kisgyerek voltam egyáltalán nem érdekelt semmi. Persze szomorkás hangulatom lett ha a boltban nem kaptam meg az adott édességet, amire vágytam, vagy csak összekaptam a szülőkkel, de ez másnapra köddé vált. Oh menyire is hiányzik, hogy újra nevetve fussak fel a dombokon, a barátaimmal, majd a legtetején nevetve terüljünk el és nézzük a felhőket. Majd csak azokban kutatjuk azt az úgynevezett "képzeletvilágot" amit mindannyian megteremtettünk magunknak. Tényleg csodás idők voltak. Akoriban nem érdekelt semmi. Én voltam és az óriási világ ami csak a felfedezésre vált. Én és a képzeletben a világ ellen.

Na meg persze ott voltak az akkori igaz barátok, akikről ma már azt sem tudom hol vannak. Pedig együtt terveztük a közös lakásunkat, vagy a két óriás kertesházat, ami persze egymás mellet lesz. Vagy épp a homokozóban, mikor éttermet nyitottunk a rengeteg sár étellel, tervben volt egy igazi amit szint úgy közösen alapítunk. Emlékszem nevét is akartunk neki adni. Nem volt nagyon fantázia dús. Az enyém meg az akkori legjobb barátom neve közte egy és-sel bővülve és a végére egy étterme kifejezés .
Szép idők voltak ezek, az tagadhatatlan.

De felnőttünk és megváltoztak az idők vele együtt mi is. Már nem nevetünk a homokozóban vagy éppen a fűben. Már nem rohanunk haza mondván, hogy xy nem e itt aludhat megint nálunk.

Megváltoztam. És elkezdődött az anyai agodalom. Kérdezték mi van velem, de nem válaszoltam. Egyre jobban féltem mindentől és legfőképp adtól a világtól amit megismertem. Majd egyszerre zúdítottam minden a családomra.
Az utálat, szánalom és megkönnyebbülés csillogott a szemükben. Egyikük segítséget nyújtott, másik meg a további félelmet növelte. Darabokra tört a család, akár egy porcelán váza. És akárhogy próbáltuk megragaztani, sosem sikerült.

Pontosan ezért mentem az éjjel sétálni és pontosan ezért nem hagy nyugodni az a dátum újra.
Mert azt hittem végleg még lett ragasztva a váza de nem így tűnik.

Amint haza értem le mentem anyukámhoz akit nem találtam otthon. A konyhában egy cetli volt a hűtöre ragasztva. "Elmentem, 3 nap múlva jövök. Kaja a hűtőben pénz az asztalon. Puszi anya!"

Megsem lepődök ezen. Anyukám egy óriási cégnél lett igazgató helyettes egy fél éve. Azóta alig van itthon. Néha megkönnyebbülés, néha pedig fájdalommal jár. Talán most az elsőre került a sor. De magam sem értem miért vonom kérdőre ezt.

Az este hatra lévő részében lezuhanyozatm, majd olvastam. Mi előtt lefeküdtem volna meg néztem a telefonomon bárki keresett e. Két üzenetem érkezett. A lánytól az osztályban akivel ma beszéltem, hogy "Mizu?" de ezzel nem törődve néztem mi a másik. Egy kérés volt. Az volt az üzenetben írva, hogy " Szia! Egy iskolába járunk de nem hiszem, hogy tudod ki vagyok. Szimpatikusnak tűntél és gondoltam írok. Remélem nem probléma." furcsáltam az üzenetet hiszem a profilja annyi volt, hogy no_name_boy12. És semmi profilkép, se valami becenév. Magyarul nem tudtam ki ő. Nagyon nem érdekelt az egész, ezért a kérést elfogadva és egy barátságos "ok" válasszal tértem az nap este nyugovóra.

Lehet jól tettem ezt lehet rosszul de az biztos hogy az nap este újra nem aludtam ki magamat.

Más nap reggel kómasan és fáradtan keltem. Meg van az az érzés mikor úgy hasogat a fejed, mintha az előző este teljesen lerészegedtél volna? Na nekem meg van. Gyorsan bevettem egy fájdalom csillapitót, majd bekapcsoltam egy kis zenét.

A reggelt nem kell ragozni. Olyan mint bárki másé. Zene, valami hülye ruha és egy pohár víz meg egy müzli szelet. Majd indulás az iskolába. Ez egy közös körforgás minden ember életében. Ugyan azzal tellik mindenki reggele. Elkészül a délelőttre. Ahol már várja a délutánt. És a végén csak is az estére vágyik. Mindtha akarná, hogy csak múljon az idő és mindennek vége legyen egy kicsit.

Az iskola is ugyan úgy kezdődött. A fehér kék folyosón végig, egyenesen a szekrényekhez. Kiveszem a könyveket és irány a terem.

Azonban megbökték a hátam.
-Elnézest! Beszélhetek veled?