𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | Halálos szerelem

HAZUGSÁG

Ilyen sokat nem tudom mikor ettem utoljára. Tele volt a gyomrom mindenféle lejárt konzervvel.
-Az lekvár?-nyúlt át az asztalon Michonne.
Nálam is többet evett, de neki szinte meg sem kottyant.
-Azt is megeszed?- néztem rá kikerekedett szemekkel.
-Nem...
-Szilva lekvár, szerintem.
Ennyi kellett neki. Egy másodperc alatt levette a kupakot és ujját belenyomva megkóstolta. Szemét becsukva dőlt hátra a széken.
-Ha rosszul leszel a sok szar miatt amit megettél, nem tudok segíteni rajtad-nevettem.
-A hányás mindent megold.
-Ki ne merd hányni! Ha megetted benned marad!-kaptam ki a kezéből az üveget.
-Hé!-szólt rám teli szájjal.
-Guszta..-grimaszoltam.
Akkorát köpött a nevetéstől, hogy az egész arcom lekváros lett. Ettől csak jobban fuldokolni kezdett.
-Ne nevettess! Fáj az oldalam.. Ááh!-fordult le a székről.
Ezután én is elkezdtem röhögni.
-De hülye vagy!
Felálltam, hogy felsegítsem a földről. Még akkor is az oldalát fogta a nevetéstől.
-Már csak az kéne, hogy lehányj..
-Ne kiabáld el.
Leültettem a kanapéra mielőtt még tényleg kitenné a taccsot.
Elővettem az egyik bandanáját és letöröltem az arcomról a szilva maradékot. Nem örült neki, de megérdemelte.
Még pár mély levegőt vettem, majd én is lefeküdtem a földre. Úgy éreztem, mint aki mindjárt kipukkan.

Hiába volt ez egy nagy öröm mind a kettőnknek, engem nagyon zavart az a platós autó. Nem akartam elmondani Michonnenak. Eleget szenvedett a társaik miatt. Ha egyáltalán azok a társaik voltak. De valamiért hajlok arra a válaszra, hogy azok. Ha rágondolok összeszorul a mellkasom. A tény, hogyha megtalálják a már rothadó testüket az iskola aulájában, akkor tudni fogják, hogy valaki megölte őket. Íjjal.
Ha rájönnének, hogy kik és hol vagyunk, lehet nem élnénk meg a holnapot. Még ha Michonne nem a félhalálból épülne felfelé, lenne esélyünk. De egyedül félek, hogy nincs.
Bár valamiért vissza akarok menni, hogy kiderítsem az igazat, hogy megtudjam mi történik. Ha ők is ugyan olyan bunkók, mint a többi, akkor megérdemelnék az ugyanolyan sorsot, mint ők. Se többet, se kevesebbet.

Milo mióta hazaértem meg van őrülve. Össze-vissza szaladgál és ugrál. Biztos érzi, hogy most mi is jól érezzük magunkat és ő is egy kicsit többet tudott enni.
Ő és Michonne egyre jobban kijönnek. Örülök nekik. Ha véletlenül valami lenne egyikünkkel mostmár biztos vagyok benne, hogy Milo tudna a másikkal tovább élni, és nem maradna egyedül, mint a legelején. El sem bírom képzelni mekkora törés lehetett számára elveszíteni azt akit a legjobban szeret a világon. És látni, ahogy olyanná változik, ami bántani akarja.
Nagyon hálás vagyok, hogy volt annyi ereje, hogy elmeneküljön onnan.

-Ha tudnád, hogy holnap vége a világnak, mit tennél?-törte meg a csendet és az agyam gondolatmenetét a kanapén feküdve.
-A világnak már rég vége van. Mi csak nem vagyunk képesek elfogadni.
Nem gondolkodtam a válaszon, és én magam is meglepődtem rajta. Nem volt benne olyan, amivel nem értenék egyet, de sosem mondtam volna ki hangosan.
Michonne hallgatott, úgy tett, mint aki elgondolkodik a válaszon. Szerintem ő is egyet érthetett vele.
-Ha nem is vagyunk képesek elfogadni, együtt kell vele élnünk. Amíg tudunk. Azokért akiket szeretünk, és akikért érdemes túlélni és harcolni.-folytattam.
-Szetinted te képes lennél beletörődni?
-Nem..
-Miért?
-Mert mindig lesz olyan, aki túl fontos a számomra. Akit nem bírnék hátrahagyni.

Képtelen voltam kiverni a fejemből a délelőtti történteket. Muszáj visszamennem.
Felültem. Michonne a beszélgetés óta bealudt. Én is húznám a lóbőrt, ha annyi mindent ettem volna. Ez egy jó alkalom, hogy elmehessek. De nem leszek olyan, mint ő, és hagyok itthon egy kis cetlit, hogy tudja visszajövök.
"VISSZAMENTEM A VÁROSBA
TÖBB HÁZ IS ÉRINTETLENNEK TŰNT, MUSZÁJ MEGNÉZNEM, MIELŐTT MÉG MÁSOK TALÁLJÁK MEG. HÁTHA VAN BENNÜK VALAMI AMI A HASZNUNKRA VÁLHAT"
Ez így tökéletes. Pontos és frappáns. Csak éppen hazugság. Nem bírná ki, ha tudná, hogy vannak mások is, akik lehet éppen minket keresnek.
Felvettem az íjam, felcsatoltam az övem, tele mindenféle jóval. Biztonság kedvéért egy kézi fegyvert is elraktam pár plusz tölténnyel.
A házból kilépve Milo utánam jött. Nem engedhettem, hogy velem jöjjön. Egy-kettőre lelőnék.
A lábammal visszatoltam miközben behúztam az ajtót. Még hallottam nyüszíteni, amíg beértem az erdőbe.

-Mit csinálsz?-súgta oda.
Csodálkozva ránéztem, mert vagy két hete küldtem el a jó kurva anyjába.
-Mit akarsz?
-Csak kérdeztem valamit.-feküdt le mellém a földre.
Este volt már,a csillagok fényesen ragyoktak. A többiek már rég a sátraikban voltak. Az esti tűznél nem volt ott, mert kint volt az erdőben. Szokásosan. Reméltem is, hogy ott marad legalább még pár napig, vagy reggelig.
-Most egyedül akarok lenni..
-Rendben.-mondta majd egy tapottat sem mozdult.
Eszem megáll.
Felkönyököltem, hogy megint elmondjak neki újra valami kellemes szöveget.
-Kérlek.. Egyedül szeretnék lenni.-mondta.
Nem láttam a sötétben az arcát, de le merem fogadni, hogy kiűlt rá az undor.
Sóhajtottam.
-Na idefi..-befogta a számat.
Éppen a bicskámért nyúltam, amikor hallottam a rég ismerős hörgést.
-Ssh-mondta.
Kezét még mindig a számhoz fogta.
Elrántottam onnan, majd szúró tekintettel néztem rá. Már teljesen odakúszott hozzám.
-Te csak ne mond nekem, hogy mit csináljak!-súgtam.
-Hallgas már!-rángatott meg a vállamnál fogva.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy megüssem vagy tényleg hallgassak. De igaza volt. A tábor mindennél fontosabb.
Felállt mellőled és egyenesen belement a vak sötétbe.
-Daryl!-szóltam utána halkan.
Nem válaszolt.
-Bassza meg!
Hátra néztem a sátrakra. Rögtön Carl jutott eszembe. Most nincs itt Shane, hogy megvédje őket, minket. Nekem kell biztosítani a tábort.
Visszaszaladtam a táskámért, hogy elvegyem a fegyvert, amit Shane adott még minden előtt.
Megálltam az erdő szélén, hogy hallgatózzak, hátha be tudom mérni merre ment az agyalágyult.
Őt nem hallottam, de a hörgés egyre közeledett.
Egy kéz a csuklómat megrántva behúzott a fák közé. Felismertem a dohányszagú férfit másodpercek alatt. Hozzányomott egy fatorzshoz és újra befogta a számat.
-Perverz disznó!-dörmögtem a tenyerébe.
-Fogd már be!- nyomott oda erősebben.
A kóborló közben egyre közelebb és közelebb jött. Leemelte a hátáról a nyílpuskáját és belecélzott a semmibe.
-Nehogy mellé lőjj!-léptem oda mögé.
-Sosem lövök mellé..
Ahogy elsuhant a levegőben a nyíl rögtön elcsendesült minden.
A holdfényben visszafordulva arcán mosolyt láttam. Nem tudtam ellenállni és én is mosolyogni kezdtem.

A város még mindig ugyanúgy állt a helyén. A múltkori útvonalon haladtam át, hogy újra átéljem a történteket. Hátha újra összefutok velük. Megkerestem a sikátort és vártam.