A visszatérés (Riverdale fanfiction)

5. fejezet - Vérdíj

Mintha megnémultunk volna. Egyikünk sem tudott mit mondani a különös Facebook-profil láttán. A számat harapdáltam, miközben törtem a fejem, hogy az illető hogyan juthatott hozzá ehhez a képhez. Az eredetin én voltam középpontban, de kétlem, hogy Eliza bárki másnak is elküldte volna.

Tényleg, jutott eszembe. Eliza.

Kihalásztam a zsebemből a telefonomat, és egyből tárcsáztam Elizát. Pár lépéssel odébb mentem, hogy ők ne hallják a teljes beszélgetést. Eliza szinte azonnal felvette.

– Mi történt? – kérdezte riadtan.

– Nem küldted el senki másnak sem a képet, ugye? – kérdeztem vissza. – Amelyiken az az idegen van.

– Dehogy, csak neked – válaszolta teljesen természetes hangon. Nem tűnt úgy mintha hazudna, inkább csak nem értette, miért kérdeztem. Úgy gondoltam, jobb, ha nem mesélek neki Betty keresésének eredményéről, úgyhogy elbúcsúztam, majd letettem.

– Mondott valamit? – fordult hozzám Jughead, amikor megálltam Betty széke mellett. Megráztam a fejem.

– De nem tudom, mennyire bízhatunk benne – tettem hozzá kétkedve. Arra még emlékszem, hogy Eliza elkészíti a képet, a saját telefonjával. Ha ez az idegen megkapta a képet valakitől, az csakis Eliza lehetett. Én reménykedtem abban, hogy ő nem tenne ilyesmit, de minden nyom rá mutatott.

***

A délutánt Jugheaddel és Bettyvel töltöttem, és miután feloldódott a kezdeti rémületünk, rendkívül jól elvoltunk. Betty félig meghackelte a Facebookot, Jughead zenét hallgatva írt, én pedig a régi Blue and Gold kiadványokat olvastam, hogy többet tudjak meg a suli életéről. Találtam egy cikket Cherylről és az iskola pomponlánycsapatáról, a Bestiákról. Még képek is voltak a szöveg mellett. Bármilyen formációban is voltak, egy dolog sohasem változott: Cheryl volt elöl, középen. A többiek zöme mosolygott, ő azonban minden képen komoly arcot vágott. Nem tudtam, hogy a csapatával hogyan viselkedik, azt viszont igen, hogy igazi perfekcionista. Nála nem lehetett hibázni, az súlyos következményekkel járt.

Mire Betty leszedett minden információt az idegen profiljáról, Jughead megelégelte az írást, én pedig elolvastam az összes cikket a Bestiákról, a nap már lemenőben volt, így elhatároztuk, hogy mára elég ennyi izgalom, inkább visszamegyünk a Féregbe. Jughead nyomtatott néhány Betty által szerkesztett szórólapot, hogy kitűzhessük őket a Féregben, de azért figyelmeztetett engem, hogy ésszel bánjak velük, mert nem tudhatjuk, ki fogja látni.

Jugheaddel egyszerre léptünk be a Féreg ajtaján. Én a szórólapokkal, ő a laptopjával a hóna alatt, mindketten kígyós dzsekiben, amit idefelé úton vettünk át. Nem tudom, miért, de mindketten megálltunk a bejáratban, a többi Kígyót méregetve. Ő talán keresett valamit, én azonban csak nézelődtem – még mindig nem tudtam megszokni, hogy tényleg itt vagyok.

Az egyik zenéért felelős tag talán túl sok Dűnét olvasott, mert éppen a The Pioneer című szám ment a Follow The Ciphertől, akiket mi magunk között csak sci-fi metalként emlegettünk. A szerkesztőségben mintha még hallottam volna is ezt Jughead fejhallgatójából. A biliárdasztalok közül most is mindegyik foglalt volt, azok használata szinte kizárólag csak a korán érkezőknek járt. A tekintetem a pult felé tévedt, de Tonit nem találtam ott. Halványan elmosolyodtam. Biztos Cheryllel tölti az idejét.

Aznap este csak Eliza maradt, akivel beszélhettem, de valahogy ódzkodtam ettől. Még mindig kételkedtem abban, hogy igazat mond.

– Leülünk valahová? – kérdeztem Jugheadet, mielőtt leléphetett volna, hogy eltűnjön a tömegben. Vállat vont, majd elindult, hogy egy szabad asztalt keressen. Én követtem, de a gondolataim addigra már messze jártak. Nem is izgatott az, hogy kivel beszélgethetnék, mert a gondolataim vissza-visszatértek az idegenhez, aki itt járt köztünk, holott nem volt rajta kígyós dzseki, és aki Eliza véleménye szerint szerette a Lamb of Godot.

Mégis ki lehetett az? – tettem fel magamnak a kérdést újra és újra, választ azonban egy alkalommal sem találtam. Majdnem bokán is rúgtam magam. Nem tudtam, miért zaklat fel ennyire egy idegen, fogalmam sem volt, mi fogott meg benne, vagy hogy mi volt az, ami gyanússá tette. Rajtam kívül senki sem foglalkozott vele különösebben.

Elűztem minden furcsa gondolatomat, és követtem Jugheadet, aki idő közben már majdnem a Féreg túlsó felében járt. Sietve átvágtam a kisebb tömegen – a legtöbben pohárral a kezükben táncoltak vagy beszélgettek –, majd újra megláttam Jugheadet, aki a szokásos helyén üldögélt. A laptopja már fel is volt nyitva, de ahogy láttam, nem írt, hanem valamit böngészett. Leültem vele szemben, és kiterítettem magam elé a szórólapokat.

– Ivy, lehet, hogy nem kellene... – fogott bele Jughead. Én a szám szélét harapdáltam, miközben a körmömmel az asztalon kopogtattam. – Lehet, hogy bántani fog minket. Ráadásul...

– Tudom – sóhajtottam. – Ez még mindig nem az Assassin's Creed Rogue.

Jughead óvatosan bólintott. Lassan megfordítottam a szórólapokat, hogy senki se fogjon gyanút, majd a bejárat felé néztem, magam sem tudva, mit keresek éppen. De akkor megláttam.

Ott volt az idegen, aki egész idáig szívatott minket.

Feltüntetett bandák és/vagy zeneszámok:

Follow The Cipher – The Pioneer

Lamb of God