Can't u see me? -Changlix (fordítás)

2

*két héttel ezelőtt*

— Lixieeee! Merre vagy? -ordított Changbin a fiatalt keresve. — Ez nem vicces Lix -morogta az orra alatt.

— Itt vagyooook -ugrott a hátára a semmiből a vöröske. Changbin megtántorodott, de azonnal a combja alá nyúlt, nehogy leessen a földre. — Annyira szeretlek Binnie baba -ölelte át a nyakát a kicsi és úgy csimpaszkodott bele, mint egy kismajom.

— Itt az egyetlen baba te vagy Lixie -nevetett fel Changbin — Az én kicsi babám vagy.

— Changbinnieee -nyavalygott Felix — Aludhatok nálad?

— Nem is engednélek így haza -ingatta a fejét, miközben egy pillantást vetett az ittas legjobb barátjára. — Ilyenkor nagyon nem szeretlek. Féltelek Felix...

— Tudod Binnie -hajolt előre teljesen a kicsi —, így szebb a világ. Minden olyan gyorsan történik, de ilyenkor lelassul és sokkal boldogabb vagyok. Hülyén hangzik? -gondolkozott el egy röpke pillanatra.

— Egyáltalán nem -biztosította őt a barátja —, csak fura. Te mindig annyira pozitív vagy és mosolygós és rossz így látni. De bármi történjen is, én nem hagylak magadra és mindig melletted leszek -nézett rá, ám Felix ekkor már aludt, így Changbin dobott rajta egy kicsit, hogy jobb fogást találjon rajta, majd lassan elindult vele az utca végén lévő otthona felé.

Egyedül voltak a hatalmas házban, így Changbin nyugodtan vágott át a nappalin, majd fel a lépcsőn, egészen a szobájáig, ahol az ágyra fektette a fiút. Nem törődött azzal, hogy ez egyébként mennyire helytelen, elkezdte levetkőztetni a fiút. Felsőtestéra ráadott egy fekete pólót, ami akkora volt, hogy még a lábait is takarta, így a nadrággal már nem vesződött.

Látta.
Látta, de mégsem szólt semmit, hanem némán elsiklott felette. Nem akart ebbe belebonyolódni, hiába arról az emberről volt szó, akit a világon a legjobban szeretett.

Bebújt a fiú mellé, egyik karját átvetette a vékony derékon, majd magához húzta és szorosan ölelte. Felix akár egy ártatlan kiscica, úgy bújt Changbinhoz. Kicsi kezét a mellkasára fektette, a fejét pedig a nyakába fúrta és halkan szuszogva aludt az idősebb mellett.

Felix az az igazán korán kelő típus, így már öt órakor kipattant a szeme és képtelen volt vissza aludni. Sokat gondolkozott, vívódott magában és mérlegelte a helyzetet, de végül mindig ugyan oda lyukadt ki. Nem fogja elmondani a legjobb barátjának azt ami minden nap vele történik. Nem teheti meg vele. Éppen elég, hogy a saját élete miatt aggódjon, így nem lehet önző. Fájt neki, mert azt a rengeteg szörnyűséget mind magában kellett tartania és senkinek sem beszélhetett róla, ugyanakkor hálás volt hogy Changbin mindig ott van neki.

– Jó reggelt Lixie -bújt hozzá közelebb az idősebb. Nyammogva, laposakat pislogva nézett fel a legjobb barátja szeplős arcára, aki maga elé meredve gondolkozott és valószínűleg meg sem hallotta őt. — Lixie, hé! Minden rendben? -könyökölt fel Changbin, amikor meglátott egy könnycseppet legördülni a fiatalabb arcán. — Tudod hogy nekem bármit elmondhatsz -fordította óvatosan maga felé az arcát.

— Tudom -eresztett el egy halvány mosolyt, ám a hangja remegett, ahogyan az egész teste is, a kitörni készülő sírás miatt.

— Valamit nem mondasz el nekem. Szeretlek Lix, szeretném ha boldog lennél, de látom hogy bánt valami. Van valakid Felix? Ő bánt téged? És itt most nem caak arra gondolok hogy lelkileg... Láttam... -csuklott el a hangja.

— Nincs senkim -rázta meg a fejét. Próbálta összeszedni a gondolatait, hogy aztán szavakba tudja önteni, mert el kellett mondania végre ami a szívét nyomja, ugyanakkor rettegett a puszta gondolattól is, hogy elveszíti a legjobb barátját. — Inkább mesélek valamit. Képzeld az egyik barátom még Ausztráliából felhívott néhány nappal ezelőtt. Végre be merte vallani a szüleinek hogy meleg. Bár én tudtam, de úgy kellett tennem mintha most hallanám először.

— Gyűlölöm őket. Korcsok, genetikai selejtek -mondta halkan Changbin — Élniük sem lenne szabad.

— Ch...changbin... -rezzent össze barátja szavaira — Ezt nem gondolatod komolyan. Ugyan olyan emberek mit mindenki más. És ha kiderülne hogy mondjuk én is az vagyok, akkor gyűlölnél?

— Igen -jött a tömör, kegyetlen válasz. — De te nem vagy olyan -nézett rá halvány mosollyal az arcán a vörös hajú fiúra.

— Igazad van, ezért kár is aggódnom -sóhajtott Felix, majd az oldalára fordulva ölelte magához a takarót. — Changbin.

— Hm?

— Arra gondoltam, hogy meglátogatom a nagyszüleimet. -Nagyon halkan beszélt, szinte suttogott, mert félt Changbin reakciójától. — Ha esetleg van kedved, akkor örülnék ha velem jönnél.

— Szeretlek Lix -ölelte át őt hátulról az idősebb —, de nincs az az isten, hogy én bármikor is repülőre üljek.

— Tudom Binnie, de próbálkozni attól még lehet -vonta meg a vállát Felix.

— Meddig tervezted? Egy-két nap? -kérdezte kíváncsian az idősebb.

— Nem tudom még... -motyogtam Felix. Tudta nagyon jól, hogy meddig akar távol lenni.

Örökké.

Még csak tizenhat évesek, nincs késő új életet kezdeni, akár egymás nélkül is. Felixnek fájt minden Koreában töltött pillanat, hiába volt ott neki Changbin aki boldogságot csempézett a mindennapjaiba. Nem bírta ezt tovább. Az apja, a testvére, a suliban lévő összes gyerek jobban jár ha nem marad a félszigeten.