Can't u see me? -Changlix (fordítás)

5

*A jelenben *

Apja bosszús arcát látva már ezerszer is megbánta, hogy felhívta a nagyszüleit. Két nappal ezelőtt, miután kijöttek a moziból, egyből Changbint hívta, ám ő nem volt hajlandó beszélni a fiatallal. Ez megerősítette abban, hogy el kell mennie innen, hiszen ha Changbin utálja őt, akkor nincs értelme maradni.

— Azonnal állj fel! -szólt rá erélyesen a férfi. Felix engedelmesen mászott ki a biztonságot nyújtó paplan alól, de teste minden porcikája remegett a félelemtől. Nem tudta pontosan, de sejtette hogy mi fog következni. Apja kicsatolta az övét, majd hajtott rajta egyet és a tenyerébe csapott vele. — Vetkőzz le és fordulj meg! Arccal a falnak. GYERÜNK! -ordította az utolsó szót. Remegve nyúlt a halvány rózsaszín pólója aljához, majd lassan húzta át rajta a fejét és végül kibújt az anyagból. Homlokát a falnak döntötte, szemeit szorosan lehunyta és várta mit kell tennie. — Szemtelen és engedetlen vagy -simított végig a fiú gerince mentén az egyik kezével — Tizenöt. Tizenöt ütést kapsz azért, amiért nem tudsz viselkedni és amiért szégyent hozol rám. Hangosan fogod számolni. Megértetted Felix?

— I-igen...

— Nem hallottam tisztán -mordult rá a férfi.

— I-igen me-megértettem... -csuklott el a hangja. Minden figyelmeztetés nélkül sulytott le rá az első csapás. — Egy... -rezzent össze, de ennek ellenére próbált nem szét esni és teljesíteni amit kért tőle. — Kettő... -mondta ki a következő számot. — Három... -ki akarta zárni a fájdalmat, mely most a hátába hasított — Négy... -Changbinra gondolt. — Öt... -megérdemli azok után, hogy hazudott a legjobb barátjának — Hat... -az első könnycsepp ekkor buggyant ki a szeméből — Hét... -kezdett szét esni — Nyolc... — Changbin vajon megbocsát neki valaha? — Kilenc... - A bőre felszakadt és a meleg vér végig folyt a hátán, majd a padlón landolt — Tíz... - keze ökölbe szorult, ahogy a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett — Tizenegy... -vajon lesz valaki akinek hiányozni fog? — Tizenkettő... -alig bír megállni a lábán, lassan az összes tartaléka elfogy — Tizenhárom... - Minho kedves szavai jutottak eszébe és az arca, miután a moziban viszonozta csókját. — Tizennégy... - még utoljára szeretné látni Changbint és elmondani neki amit érez — Tizenöt... -az utolsó ütés... Abban a pillanatban lábai megadták magukat és a földre rogyott. A világ teljesen elsötétült körülötte, csak apja távolodó lépteit hallotta, majd az ajtó záródását.

Másodpercek, percek, vagy lehet órák teltek el miután eszméletét vesztette. Alig bírt megmozdulni annyira fájt mindene, de a maradék erejét összeszedve elkúszott az éjjeli szekrényén lévő telefonjáig. Könnyeitől semmit sem látott, ám végül csak sikerült tárcsáznia a gyorshívóján lévő számot. Sokáig csöngött, már azt hitte nem veszi fel, de valamilyen csoda folytán mégis megtette.

— Segíts Changbin... -nyöszörgött Felix. Fájt neki a beszéd, húzodtak a sebei és volt amelyik fel is szakadt. — Kérlek Changbin... El fogok menni... De... Kérlek...

A vonal túlsó oldalán csend volt. Nem szólt bele a fiú, csak hallgatta ahogyan volt legjobb barátja szenved. Megijedt Felix kétségbeesett, fájdalommal téli hangjától. Hiszen hiába is tagadta, akkor is fontos volt neki a fiú.

Felix a padlóra hajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy az idősebb még a vonalban van-e, vagy már rég rányomta a telefont, esetleg elindult hozzá. Az utóbbiban mondjuk erősen kételkedett.

Alig fél órája feküdt a földön, amikor nyílt a szobájának az ajtaja. Automatikusan takarta el az arcát kicsi kezével, melyet most saját vére színezett vörösre. Nem tudta ki az. Félt, sőt egyenesen rettegett, de képtelen volt megvédeni magát.

A léptek elhalkultak, majd egy pár perc erejéig meg is szűntek, ám utána ismét közeledni kezdtek, benne pedig elhatalmasodott a pánik.

Felszisszent, teste összerándult miután egy vizes rongy a hátához ért. Lassan nyitotta fel pilláit, majd a mellette lévőre vezette a tekintetét.

— Köszönöm -suttogta halkan Felix, azonban Changbin még csak rá sem nézett. A kis edényben melybe tiszta vizet hozott, kimosta a véres ruhát és ismét a fiatalabb hátat kezdte letörölni. — Sajnálom Changbin... -motyogta Felix az orra alatt —, de köszönöm hogy itt vagy.

— Maradj csendben vagy elmegyek -nézett rá egy röpke pillanatra Changbin. Hangja közömbös volt, belül azonban majd szét vetette az ideg. Haragudott magára, Felixre, Minhora és arra aki ezt tette a fiúval.

Alapos munkát végzett a felület megtisztításával. A rongyot a tálba dobta, majd felállt és kivitte a fürdőbe. Megfordult a fejében, hogy vissza sem megy, hanem elindul haza, de erre nem lett volna képes valójában. A csap alatti szekrényből elővette a kötszert és a fertőtlenítőt, majd azokkal együtt ment vissza, a még mindig a földön fekvő fiúhoz.

— Gyere, most segítek talpra állni -hajolt le hozzá. Hóna alá nyúlva húzta fel Felixet, aki nyöszörgve kapaszkodott Changbinba. — Lefertőtlenítem, bekötöm, aztán itt sem vagyok. Felejtsd el a számom, mert én többet nem fogom felvenni. Megértetted?

— I-igen... -szipogott Felix.

Nem szólt neki, nem figyelmeztette, mielőtt a hátára nyomta a fertőtlenítővel átitatott vattát, így Felix össze rezzent. A levegőt élesen beszívta, ami csak még nagyobb fájdalmat szült neki, de ennek ellenére is hang nélkül tűrte.

— Kész -jelentette ki Changbin, miután körbe tekerte a másikat — Ne keress többet -nézett a szemébe, aztán sarkon fordult és elviharzott.

Valószínűleg akkor látta őt utoljára és ez kegyetlenül fájt neki. Jobban mint a tesi sérülések.

____________

Sziasztok
Uhh hát nem is tudom mit mondjak. Ez a rész volt a legnehezebb a számomra, de végül csak sikerült összehoznom. Sokkal nehezebb fordítani mint ahogyan az elsőre gondoltam, de kitartó vagyok (egyelőre) és próbálok legalább két naponta új részt hozni.
Vigyázzatok magatokra.
Puszi mindenkinek 💕