Can't u see me? -Changlix (fordítás)

1

Annak a bizonyos személynek, akit Felix a legjobban szeretett most gyűlölet van a szemében. Gyűlölte őt, és undorodott tőle. Egy apró félreértés vájt éket közéjük, amit valószínűleg semmilyen szép, vagy kedves szó nem tud majd rendbe hozni. Fájt neki, hogy a legjobb barátja nem érti meg őt és nem tudja elfogadni, ugyanakkor a másik oldalt is meg kell értenünk, hiszen hazudott Changbinnak.

— Kérlek Binnie... Beszéljük meg -szöktek könnyek a fiatalabb szemébe.

— Ne hívj így! Ezt a jogot rég elvesztetted -rántotta el a kezét indulatosan, amit Felix meg szeretett volna fogni. — Takarodj innen és ne is gyere vissza. Nem akarlak látni se itt, se a suliban, de még a környéken sem.

— Bi... Changbin... -javította ki magát. — Helyre tudom hozni -szipogott Felix.

— Igen? Valóban? -vonta fel a szemöldökét Changbin. Test tartása fenyegető volt, így a kisebb inkább hátrált egy lépést. — Erre előbb kellett volna gondolod. Menj el! TAKARODJ! -ordította el magát a sötét hajú, majd bevágta az ajtót a volt legjobb barátja előtt.

Felix útjára engedte a könnyeit, lábai megremegtek és ha nem ül le az ajtó előtti kis lépcsőre, akkor talán el is ájul. Fejét a térdére hajtotta és keservesen zokogott. Valahol mélyen reménykedett, hogy olyan lesz mint a filmekben. A főszereplő véletlenül bevallja az érzéseit, a legjobb barátja pedig viszonozza és boldogan élnek amíg... Ez nem egy tündérmese, sem egy film, de még egy elcseszett romantikus regény sem. Ez itt a kő kemény valóság, ahol Changbin utálja őt és ahol Felix immáron feleslegesnek érzi magát. Félt és nem tudta mihez kezdjen, hiszen Changbin volt az egyetlen aki mellette maradt és vigyázott rá.

Órákig ült a hideg betonon és reménykedett, hogy Changbin kimegy hozzá, de ez nem történt meg, így összeszedte minden erejét és felállt. Utoljára még felpillantott legjobb barátja ablakára. Látta őt. A sötét hajú is kifelé bámult, egy pillanat erejéig összekapcsolódott a tekintetük, ám egy hirtelen mozdulattal elhúzta a függönyt. Felix teljesen összetört.

Sötét és hideg volt, de Felix nem ment haza. Órákig bolyongott, mielőtt befordult az utcájukba. Rettegett. Rettegett attól, ami otthon várta őt. Remegve nyomta le a bejárati ajtó kilincsét, majd amennyire halkan csak tudta kinyitotta és belépett. A házat sötétség uralta, így reszketegen kifújta a bent tartott levegőjét, majd sietős léptekkel átszelte a nappalit és bezárkózott a szobájába. Lerogyott az ágyára, térdeit a mellkasához húzta, majd átkarolta és ismét útjára engedte a könnyeit. A testvére, vagy az apja bármikor betoppanhatott volna, ám azon az éjszakán szerencséje volt. Egyikük sem ment haza, nem kérték számon a vörös hajú fiút és nem tettek vele olyat, ami mély sebeket okozott az ő ártatlan lelkén.

Reggelre azonban elfogyott ez a szerencse. Arra kellett felébrednie, hogy valaki ököllel üti az ajtaját és káromkodik, amikor a falap nem adja meg magát. Szorosabban tekertem maga köré a takarót, szemeit összeszorította és imádkozott, hogy tűnjön el. Pár perc után megszűntek a hangok, de csak néhány pillanatig, hiszen rögtön utána kattant az ajtajának zárja és egy igen dühös apával kellett szembe néznie.