The life is shit, then you die. Han Jisung fanfiction.

WRITE

Han Jisungie vagy a zene hallgatásba vagy naplóírásba menekül. Tudom, szánalmas fiú létemre naplót vezetni, de néha tényleg ki tudom adni magamból a sok stresszt, hogy leírom. Úgy csinálom, ahogy én akarom, rágalmazhatok bárkit benne, úgyse fog kitudódni. Egy ideig nem mertem sehova se vinni, de hamar rájöttem, hogy nem figyelnek rám az emberek, így az se lenne feltűnő, ha Lee Min Ho-ról írok baromságokat. Igen, mostmár tudjátok a nevét.

Gondolkoztam már azon is, hogy író leszek, de az túlságosan unalmas, és egyáltalán nem veszélyes. Éppen ezért választottam az éneklési pozíciót. Bármikor rád eshet egy hatalmas monitor + szeretem is a zenét.

Meghallottam a csengőt, felkászálódtam a padról, majd kiviharzottam a teremből. Egyből a fiú mosdót közelítettem meg, de nem lennék Jisung, ha nem mentem volna neki valakinek.

-Ya! Vigyázz már egy kicsit! -kiáltotta idegesen Minho. -Ja, hogy te vagy az. Már meg se lepődök.

-Sajná-

-Már meguntam a depressziós képed, amit folyton megbámulok. Néha elgondolkozom azon, hogy " Min, hülye vagy, vagy tényleg őt nézed?" El nem tudom képzelni mi bajod lehet! Minden rendben otthon? -oltott le egy szempillantás alatt, amire persze mindenki felfigyelt.

-Menj a francba! -ordítottam el magam, mire megszeppent. -Még te mondod, hogy meguntál engem? Akkor mi a szarnak stírölsz? Egyébként meg még nem gondolkoztál el azon, hogy ez az egész "öngyi" miattad van?! Nem, biztos, hogy nem, mert te tökéletes vagy, tökéletes családi háttérrel, tökéletes kinézettel! Néha igazán észre vehetnéd magad, hogy mit mondasz, mert mostmár megállapítottam, hogy te nem vagy normális ember. És még mindig gyalázom magam, amiért beléd szerettem! -kiálltam magamért, ez még nekem is újdonság volt.

Szavaim teljesen sokkolták, én meg kapva az alkalmon, elfutottam onnét, be a mosdóba, ahova eredetileg menni akartam. Az egyik fülkében kényelmesen elhelyezkedtem, majd elővettem a naplóm. Kiírtam minden egyes gondolatot, ami dühített, Minhorol, szüleimről, suliról, az életemről. Minden.egyes.szavat.

Február nemtom hányadika.

Ma is megvolt a napom fénypontja, mégpedig hogy kiálltam magamért egy vitában. Még nekem is újdonság, de nagyon felszabadító, hogy kiadtam magamból mindent Lee-nek. Egy idióta, undok, undorító, cuki pofájú a chrusom. Miérttttt?????!!!! Miért ő jutott nekem? Miért nem lehetne kedvesebb velem? Miért... Csak úgy cikáznak bennem a gondolatok. Bárcsak a barátnője helyében lehetnék!

(...)

Annyira belemerültem az írásba, hogy észre se vettem, hogy valaki bejött. Bement a mellettem lévő fülkére, csörömpölt valamit, majd átnyúlt az én fülkémbe, és elkapta a naplóm. Ösztönösen utánakaptam, de ő gyorsabb volt. Kifutott vele a folyosóra, majd hangosan elkezdte felolvasni:

-Egyre több álmom van vele! De ő még mindig magasról tesz rám, egyszerre szeretem őt, és egyszerre utálom...
-játszotta el drámaian.

-Nee! -sikítottam.

-Bárcsak az enyém lehetne, bárcsak én lehetnék Lia! Nem érdemli meg Minho azt a hülye csajt, aki egy igazi vinnyogó masina -vékonyította el hangját chrushom. -Eww, ennél undorítóbb nem is lehetnél! Mostmár nem csak depis vagy, hanem undorító is.

Felém lépkedett, majd megállt mellettem, és a fülembe súgta:

-És még csak most voltam igazán bunkó.

A földre hajította a titkaimat őrző tárgyat, amit azonnal felkaptam. Sírva, szipogva kivonultam az iskolából, nem törődve a megvető pillantásokkal, amik kiégették a hátamat.

Egyenesen Hyunjin lakásához mentem, mivel jelenleg ott élek. Félúton elbőgtem magam, de olyan szinten, hogy nem kaptam levegőt, és összeestem. Páran jól megbámultak, valaki meg is kérdezte: "Minden oké?"Basszus, ha így sírok itt, akkor magadtól is kéne tudd, hogy kurvára semmi nem oké. Hazaérve első dolgom volt leírni a következőt:

"Lee Min Ho egy szörnyeteg."