Hajnal Kitti - Falak

2. fejezet

2.

Ezt utálom a legjobban abban, hogy nincs autóm. Több fordulóval úszom csak meg a költözést, de segítséget kérni nem szeretek. A ruháimmal és az értékesebb dolgokkal kezdem, mert paranoiás vagyok, nem akarom, hogy amíg költözöm, valami eltűnjön. Nem tehetek róla, nem bízom ebben a díszpintyben, mert amióta megtudta, hogy lelépek, még bunkóbb. Kinézem belőle, hogy valamivel alám tesz.

Az égnek emelem a tekintetem, amikor meghallom a telefonom. Tudom, hogy édesanyám keres, ez a zene csak akkor csendül fel. Nagyon elfoglalt vagyok, mégis automatikusan teszem le a kezemben lévő ruhákat, és a töltőn lévő készülékhez lépek.

– Szia! – szólok bele, igyekezve, hogy derűsnek tűnjek, különben aggódni kezd.

– Hogy állsz, kisfiam?

– Nemsokára indulok.

– Sok csomagod van?

Az ágyra sandítok, majd a polcokra. Túl sok cuccom nincs, mégis az egész napom rá fog menni arra, hogy ide-oda cikázok majd a városban.

– Hamar megleszek – füllentem. Próbálom gyorsan lerázni anélkül, hogy megbántanám, de még így is tíz percig beszélünk, pedig szeretnék minél előbb túl lenni az egész macerán.

A hátamon egy hatalmas hátizsák, a kezemben sporttáska, az oldalamon a laptop, és bár nem vagyok nyeszlett, mégis úgy érzem, túlvállaltam magam. Sóhajtva dobom le a sporttáskát, és úgy döntök, inkább még egy kör, de ennyi felé képtelen vagyok figyelni.

Amíg átérek, ismét az elsuhanó üzleteket figyelem. A fülemben szól a zene, közben folyamatosan azon jár az eszem, hogy végre talán nyugalmasabb lesz az életem. Ez a hét maga volt a pokol, szinte számoltam a napokat, de mintha csigalassan vánszorgott volna az idő.

Furcsa érzés elfordítani a kulcsot. Könnyen utat enged, nem ehhez szoktam hozzá, az előzőt néha rángatni kellett, hogy átjussak a nyomorult ajtón. Márk kikukkant a szobájából, aztán elmosolyodik, és miután levettem a cipőmet, kezet nyújt.

– Ez minden cuccod? – kérdezi, én viszont megrázom a fejem.

– Majd párszor még jövök-megyek. Szerintem minimum négyszer, pedig nincs is ennyi holmim – sóhajtom. Belépek a szobába, lerakom a táskákat, majd kinyitom az ablakokat, hogy bejöjjön egy kis friss levegő. Márk még mindig ugyanott álldogál, ahol hagytam, a hátizsákot bámulja, aztán újra rám emeli a tekintetét.

– Segítsek?

– Köszi, boldogulok.

– Ugyan már. Kocsival egyszerűbb lesz. Fizeted a benzint és meghívsz este egy sörre – feleli annyira könnyedén, hogy mire észbe kapok, beleegyezek. Gyorsan kiszórom a ruháimat, egyelőre az ágyra, addigra Márk is átöltözik, és slusszkulccsal a kezében vár.

Lesétálunk, a ház előtt cigivel kínálom, elfogadja.

– Tényleg köszi – mondom újra, de csak megvonja a vállát.

– Nem gond, épp úgyis ráértem.

– Egyébként mivel foglalkozol? – érdeklődöm kíváncsian. Eddig nem akadt alkalmunk beszélgetni, semmit sem tudok róla, bár ő sem rólam. Mondjuk még bőven lesz időnk megismerni egymást, de határozottan jól indul a viszonyunk, ha kérés nélkül segít. Kedves tőle, szinte csodálkozom rajta.

– Grafikus vagyok.

– Na, erre nem számítottam – vágom rá, mire felnevet. Vidáman felém pillant, és megcsóválja a fejét.