Éjszakai parkoló (Szívtempó 1.5) │✓

•12.•

Otília ma este is, mint manapság minden alkalommal, az ablakja alatt ül. Az ágyáról lelógatja lábát és a párkányra felrakja kezeit, amin készségesen pihenteti állát. Telihold van, így az ég a szokottnál is fényesebb. Ezt a felhők igazolják legjobban, amiknek a hold megvilágítja szélüket, ezzel körvonalt adva számukra. A lány úgy érzi az arcára vetül az a sok tiszta, fehér fény, ami a kerekded égitesttől jön, ezzel cirógatva bőrét. A paneldzsungel közé ékelt park közlámpái sárgán világítanak a házak oldalán és a fákon, ezzel kissé elcsunyítva a hold adta melankólisuk hangulatot.

Teljesen elbűvöli őt a hold mostani, nagy alakja, és a körülötte lebegő felhők, amik néha galád módon elé is beúsznak. Lelke lecsillapodik, elméje kitisztul, és a nehéz hónapok után maradt fáradtsága eluralkodik rajta. Már laposakat pislog, mégsem fekszik be ágyába, inkább élvezi a hideg levegőt, amitől már karja is libabőrös lett. Fülében a fülhallgatójával, telefonján a Spotify egy lejátszási listája adja meg számára a komfortos hangulatot.

Senki sincs már a köztéren. Otília szereti nézni ezt az unalmas tájat. Évek óta semmi sem változott rajta drasztikusan, az évszakok viszontagságain kívül. Csak az emberek teszik néha izgalmassá, ha idős nénik kutyát sétáltatnak, családok piknikeznek, gyerekek játszanak és vele egykorúak itt beszélgetnek. Otília nem tartja magát kukkolónak, egyszerűen csak a panelból kinézve nem a hátsó kertjüket tudja megcsodálni vagy a szembeszomszéd házának vakolatát; hanem a köztéren járó embereket. Jobban szereti nézni a kihalt tájat így, a hajnali órákban, de napközben akaratlanul is megakadhat a szeme egy-egy érdekesebb jelenségen.

Jelenleg is csak elmélázva figyeli a lengedező faágakat és az égen úszó felhőket. Teljes a lelki békéje, és már a vizsgadrukk sem nehezedik vállán. Egy nyarat adott magának ahhoz, hogy kipihenje a fáradalmait és átgondolja, merre is szeretne tovább haladni az életében.

Ahogy ezen mélázik, egy autó reflektorfényei vetülnek fel a lány ablaka melletti panelház oldalára. Ő ugyan nem hallja a kocsi hangját, csak a fényforrás irányába kezd el lefele nézni, ezzel kiszakadva gondolataiból kissé.

Számára most az autó némán gurult az alatta húzódó parkoló egyetlen üres helyére. Sűrűn látja ezt a kicsit sem a magyar autós tájképbe illő, füstös kék színű járgányt itt. A többi, hétköznapi családi kombi mellett ez egy világító paca a rendőrök számára.

A lány figyeli, ahogy felvillan az utastér lámpája, a sofőr áthajol az anyósüléshez és a kesztyűtartóból kihúz valami fehér papírszerűt. Még ténykedik egy keveset a saját térfelén, majd kiszáll. Meginog, amint lába a talajt éri, Otília pedig ettől feszülten kihúzza hátát. A autó tulajdonosa erőből becsapja maga mögött az ajtót, majd a jármű tetejére téve kezeit, oda dobja a markában lévő papírt is. Az ablakban ülő lány ekkor húzza ki füléből a fülhallgatóját és le is kapcsolja a zenét. Minden figyelmét az új jövevény zaklatott mivoltára szegezi.

A félhomályban is jól látható a fiú borzos haja és szedett-vetett ruhája. Összevissza járkál a kocsija körül. Nézegeti, tapogatja, mintha hibát keresne rajta - sikertelenül. Megrúgdossa a kerekeken lévő felniket is, hogy biztos a helyükön maradnak-e. Otília szerint még a fiú sem tudja mit csinál, szinte üvölt róla a feszültség.

Az utolsó körútja után visszalép a sofőrüléshez, majd tenyerével rácsap az ablak felső keretére. - A rohadt életbe! - szitkozódik viszonylag halkan, de a kietlen csend miatt a harmadikon lakó lány színtisztán hallja.

Otília apró, de nagyon is kárörvendő mosollyal arcán kel fel az ágyáról, és a párkányára könyökölve hajol közel a szúnyoghálójához.

- Hé! Autós fiú! - szól le a dühöngőnek, épp annyira emelt hangon, hogy azért ne visszhangozzon érdes, de lágy hangja a paneldzsungel között.

A szólított elsőnek fel sem fogja, hogy a szavak neki lettek címezve, így értetlenül kémlel körbe a parkolóban, más ember után kutatva. Miután gyorsan rájön, hogy hajnal lévén ő az egyedüli az utcán, a hang irányába fordul, egészen felnézve a vele szemben lévő panel, harmadik emeleti, nyitott ablakába. Csak egy körvonalat lát, ám jól kivehető annak vállig érő haja. Értetlenül és frusztráltan vonja össze szemöldökét a váratlan közönsége miatt, majd mint egy villanykörte, úgy villan fel elméjében a felismerés, amitől akaratlanul is éles félmosoly terül el gondterhelt arcán.

- Hé, basicotti! Végre felfedted, honnan is kukkolsz engem? - szól fel a lánynak, kevesebb erőfeszítést téve a hangjának szabályozásába, mint az ablakban álló - Szóval a négyesben laksz - állapítja meg hangosan.

- Bravo, Sherlock számolni is tud! - vág vissza Otília.

- Rég nem hallottam felőled - engedi el füle mellett a beszólást a fiú. Zsebre vágja kezeit lazán, és egyet hátrál a kocsijától is, hogy kényelmesebb pozícióba tudjon felfelé nézni. - Rájöttél, hogy az én traktorom nem is olyan irritálóan hangos? - kérdezi enyhe éllel a hangjában.

- Nem. Arra jöttem rá, hogy ignorálnom kell az életemből a nemkívánatos tényezőket - feleli büszkén a lány, mire az autók közt álló felszisszen.

- Tusé - biccent elismerően a fiú.

Úgy beszélnek egymással, mintha pár hónappal ezelőtt nem is marták volna a másik torkát az interneten. Érezhető a kettejük közti feszültség, ám sokkal íncselkedőbb hangnemben, mintsem rosszindulatúan.

- És most? - tárja szét kezét kérdőn a parkolóban álló - Ezt a kocsim is végig alázod majd?

Otília nem tudja, hogy most sértődjön meg vagy nevessen egy jót a fiú megszólalásán. Ravasz mosoly játszik az ajkán, amit csak ő tudhat, hogy ott van.

- Mi lenne, ha a nevedet mondanád el - kerüli ki szépen a felé irányuló kérdést.

- Zénó - feleli a fiú - És a te neved, kukkoló?

- Otília - mondja vissza a lány is.

Csend áll be köztük, amiben idejük van ízlelgetni elméjükben a másik nevét. Mintha egy édes bombont helyeztek volna nyelvükre és csak hagyják, hogy a csokoládés szépen felolvadjon szájüregükben.

- Örvendek, Otília - szól végül Zénó, egy lassú biccentés mellett.

- Szint úgy, Zénó - mondja vissza a lány, a másik nevét furcsán ejtve ki ajkai között.

Zénó ezennel lezártnak tekinti a társalgást, és még mindig kavargő dühe fényében felkapja a kocsi tetejére dobott papírt, majd végleg lezárja a járművét. Otília csak nézi a ténykedő fiút, aki végül int egyet hanagul kezével felé, és már lép is el a sorban parkoló autók rengetegéből. A lány torkára fagy a szó, semmit sem tud már a másikhoz vágni, hogy azt maradásra bírja. Későre is jár, ő is álmosodik, Zénó pedig szemlátomást nem óhajt tovább bájcsevegni vele.

Az ablakában állva nézi végig, ahogy Zénó alakja áthalad a panelközön, majd amint a mozgásérzékelős lámpához ér, az készségesen hoz világosságot az éjszakába. Már csak az árnyékát lehet látni a fiúnak, ahogy a kulcsával bajlódik, majd kinyitja a vaskos és nyikorgó ajtót. Nem kell sokat várni a lépcsőház fényáradatára, a lépcsőfordulók ablakainál pedig egészen az ötödik emeletik lehet követni a szürke farmeros lábakat.

Otília visszaereszkedik a matracára és újfent a párkányán pihenő kezeire hajtja fejét, úgy nézi tovább a hatemeletes panel fényeit, míg azok pár percre rá, ki nem alszanak. Sötétség és némaság köszönt be újra a betondzsungel közepén. A lány sem tesz még egy próbát a zenehallgatásra. Helyette egy nagy szusszantás keretein belül fekszik be ágyába, magamellé rakva mobilját is, és végül utat enged a benne forrongó fáradtságnak.